Látogatók száma: 24803
Hangos versek a youtube-on

POCSAI PIROSKA

Versek

Összes
Anya és családversek
Emlékezés
Szeretet-szerelem
Lélekversek
Életérzések-életképek
Búcsúzás
Sorsok
Évszakok
Természet
Ünnepek
Humor
Egyéb
Gyerekversek

Ha tehetném…

Nem mondtam elégszer, amíg tehettem.
Örök fájdalom, hogy rosszul szerettem:

Ha tehetném…

becéznélek, mint a kisdedet,
kékre színezném a felleget,
éjtől kérnék harmatcseppeket,
ne lássak szemedben könnyeket,

gyöngyözve kacagnám a szót,
gyűjtenék tarka pillangót,
lopnék neked időt, nem múlót,
ablakod alá víg nótaszót,

simára vasalnám a teret,
terelgetném fáradt léptedet,
csillagporral szórnám éltedet,
meg nem unnám jelenlétedet,

úgy szeretném, ha még tehetném…
– de a múlt nagy úr, már nem lehet,
csak játszadozik a képzelet:
ha kezed kezembe vehetném…

Feledhetetlen édesanyám.
Becézném. Csüngnék minden szaván.

Ha tehetném…

Hiány

Kezemben egy megfakult, régi kép.
Színehagyott múltú, örökkön-szép.
Évtized koptatta relikvia
gáncsolva időt, jelenembe lép.

Kémlelem képed szeretett anyám:
éppenhogy` tizennyolc éved nyarán
fürkészgeted a talányos jövőt,
ábrándos-ígéreteket szövőt…

Tükrömbe nézek, azután reád.
Végigpereg előttem családfád,
pásztázom ősök levelét-ágát,
hallani vélem a susogását…

Látom szememben szemednek mását,
öröklött génünk állandóságát.
Ilyenné avulok én is talán.
Leszek-e emlék sarjaim falán?

Hiszem, hogy a folytonosság örök.
Felbukkant bennem a vásott kölyök,
nem sírok, mosolyog a szám, látod?
Csak kicsit csípi szemem hiányod.

Felhő alatt és felett

45 éve nem ölel, és nem ölelhetem…

Hamuvá porladt, ám emléke örök,
Hiába hulltak rá érzéketlen rögök.

Mikor feküdt-kelt? – nem tudhatom.
Dolgozott Ő nappal s hajnalon.
Most holdsugárköntöse lágyan libben,
A földi élet gyötrelmeire rápihen.

Élte egyszerű köznapi életét,
Nevelte öt csintalan gyermekét.
Kezére a munka rákérgesedett,
Ám arcán a mosoly sohasem fékezett.

Léte immár a nemlétben enyészik,
Odafenn Őt ajnározzák, becézik.
Lépeget felhőúton derűsen felém,
Semmi dolga, lazít – remélem én.

Kicsit még sír a gyermek bennem,
De élem tovább az életem.
Anya, sőt nagyanya lettem.
Szív-gazdag érzést megélhettem.

Szeresd Anyádat, amíg teheted,
Öleld magadhoz, csókold a kezet,
Mi simogatott, érted öregedett,
Szeretetre, harmóniára törekedett!

Naponta adta legdrágább kincsét:
Törődést, féltést, szíve szeretetét.

Illatos álmom…

Szívünkben él az emléke s a hiány.
Négy felnőtt gyerek maradt, s egy kamaszlány.

Ötvenéves volt csupán. Többnek látszott.
Az idő vésett arcára száz ráncot,
ám szeme sarkában a szarkalábak
szerető-nevető csodákká váltak.

Estéken, amikor kerül az álom,
egyre többször vágyom hallani szavát,
érezném simogató kézmelegét,
…álmodom s ölelem szerető anyám.

Illatától édes az esti szellő,
mosolya fényesíti hold sugarát.
Látomás: bohón-kacagva tépdesem
neki szomszéd futórózsa lugasát.

Csendes pihenő

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
a zúgó időt némítsuk el.
Csendhallgatásunk e csöndes estén
dacol majd a múlt terheivel.

Bennem a lélek épp` sírni készül,
mégis csak mosolygok szüntelen.
Olykor szemed a semmibe révül,
lidérceddel mély a küzdelem.

Talán ma másképp tennéd a dolgot,
talán nem nyúlnál pohár után,
nem látogatnád az italboltot,
élnéd köznapi élted csupán.

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
tallózd múltból a gondolatot,
hordom helyetted negyven év terhét.
Másképp csinálnám… mondogatod.

Emléktár

Sétáltam az öreg szülői ház előtt.
Pókhálós tornácán lusta macska ült.
Halvány fény kezdett pislákolni bennem,
maradj még! – súgta – emléktár ez, szentem.

…és láttam anyámat, ott állt a gangon,
távolba nézett, dúdolt édes hangon,
mintha ringatná a régen volt múltat,
szépet, kedveset, nem a fájón csúfat.

…és egyre gyengébben pislákolt a fény,
mint hullócsillag a képzelet egén,
rám zuhant a hiány, göcsörtös keze
szívembe vájt, s fojtott, mart a múlt nesze.

Álom határán

Furcsa éjszaka. Kerülget az álom,
s hullnak elmémre porlepte képek.
Vélt világom bódult útját járom,
régmúlt emlékösvényére lépek:

drága anyám, ha pihenni vágyott,
sámlira ült, elbóbiskolgatott,
olykor-olykor cipóhéjat rágott,
majd megrezzenve életre kapott.

„Istenem, még rengeteg munka vár,
a tétlenség nem kenyerem. Szégyen,
kapálatlan a tengerihatár,
s a férfinép ebédje sincs készen.”

Apám magjának termőföldje volt,
csírát hajtató, gazdag melegágy.
Gyermekeiért a világgal dacolt.
Sosem kényeztette a gyermekágy.

Bolondos gondolat suhan bennem.
Mit tennék, ha anyám anyja lennék?
Madárdallal keltené a reggel,
kényeztetném. Mindent érte tennék,

ölembe vonnám gondtól őszült fejét,
kalácsot sütnék – mindig szerette-
dédelgetném sok-sok meghitt estén
úgy, ahogy soha senki nem tette.

Örökölt bölcseletek

Álmodtam, hogy újra gyermek vagyok,
lágyan dajkálgatnak gyengéd karok.
Szendergő létemben a múlt magja
visszhangot ver. Hallik anyám szava:

ne feledd soha, míg e földön élsz,
a sors ad-elvesz akkor is, ha félsz,
ám tenni neked is kell szépet, jót,
az alapján oszt létezéshez valót.

Nagyon rossz tanácsadó a harag,
kapcsolatoknál rombolóanyag,
lélektipró, hangulatmérgező,
hívatlan gonosz, orvul érkező.

Nehezteléssel ne záródjon nap,
új kihívással vár minden holnap.
Szeretet és megbocsátás jegye
életedben legyen a sors kegye.

Sok bölcsesség maradt volna titok,
ha nem neki adnak az angyalok.
Múltat érzékel minden rezzenés,
nyögdécsel kinn az öreg gesztenyés,

szunyókáló állapotom hamis.
Álomkép menne is, maradna is,
mozdulatom örökös tényt idéz.
Hiányzol, anya, emléked igéz.

Tűnődés

Tán` haragudnom kéne? Már nem tudok,
hisz` te is adtál az életből nekem.
Minden, mi bennem érzés és akarat,
részedből is örökölt lélekelem.

Szeretem az élet rezdüléseit,
a jót és rosszat viselem tonnaszám.
Próbállak emlékekből összerakni,
már nem élő, „kettős énségű” apám.

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem:
nem voltál te rossz, csupán mértéktelen.
Hogy ismertelek volna, nem mondom, ám

álmomban látom sírdogáló anyám.
Kendőbe kötve bánatát s szerelmét
őrzi odafenn, fogyóhold udvarán.

Nem mondtam elégszer, amíg tehettem.
Örök fájdalom, hogy rosszul szerettem:

Ha tehetném…

becéznélek, mint a kisdedet,
kékre színezném a felleget,
éjtől kérnék harmatcseppeket,
ne lássak szemedben könnyeket,

gyöngyözve kacagnám a szót,
gyűjtenék tarka pillangót,
lopnék neked időt, nem múlót,
ablakod alá víg nótaszót,

simára vasalnám a teret,
terelgetném fáradt léptedet,
csillagporral szórnám éltedet,
meg nem unnám jelenlétedet,

úgy szeretném, ha még tehetném…
– de a múlt nagy úr, már nem lehet,
csak játszadozik a képzelet:
ha kezed kezembe vehetném…

Feledhetetlen édesanyám.
Becézném. Csüngnék minden szaván.

Ha tehetném…

 

Túlcsorduló érzelem

Mikor együtt a család, mindennap ünnep.
Burjánzanak bennem mosolyok és könnyek.

Mosollyal készítek ünnepi étkeket,
sósakat-savanyút, mézeset-édeset.
Töltöm a káposztát, sütök krémest, kekszet,
s szipogva idézek pár angyallá lett lelket.
Egy hang lebeg felém kócos szellő szaván…
várom gyermekinket, mint várt minket anyám.
Simítom szememmel a terített asztalt,
közben dúdolok egy jelentéktelen dalt.
Megjöttek! Itt vannak.. sírok és nevetek.
Meseszép hétvége: család és szeretet.

Mostanság minden szívjóságon könnyezem.
Bizonyosság: az idő telik. Öregszem.

Álomsóhaj

Szőlővel futtatott kicsi ház.
Tornácán lágyan sétál a szél,
dúcaiban galamb burukkol…
Álmomban ma is élénken él.

Itt születtem, majd cseperedtem,
itt ringatott ölében Anyám.
Eperfa buja lombja alatt
érlelődtem akác illatán.

Peregnek a képek sebesen.
Örökség apám s anyám után.
Bennem tobzódó ősi gének
táncolnak emlékek virtusán.

Ó, álom, tova tűnő álom,
régi bölcsőm helyére vágyom.
Vágyom a cirógató kezet,
mely egykor utamra engedett.

Páratlan nap párban

Mindenkinek született párja,
de az út göröngyös is lehet,
míg az igazit megtalálja,
nehézzé válhat a sorsmenet.

E nap számotokra páratlan,
egy pár vagytok, egy az utatok.
Perc ne teljen soha bánatban,
színezzék vidám hangulatok.

Házastárs. Mily` csodálatos szó,
megélni a legszebb közösen.
Házas: összekötő esküszó,
társ: hű szerelem örökösen.

Hiszitek: már minden megy simán,
ám a sors „futóbolonddá” tehet,
hagyja, hogy töprengj egy-egy hibán.
Engedd, párod „futhasson” veled!

Ami ma szívetekben zenél,
egy felhőtlen, boldog érzelem,
mi közös ígéretről mesél.
Legyen örök kapocs e szerelem!

Születésnapi képeslap

Drága Kisfiam!

Sose legyen hozzád komisz az élet!

Születésed napját mindig úgy éld meg,
mintha most kezdődne holnap-holnapja,
ébredj reggelente vígan, kacagva,
szivárványt ígérő, boldog hajnalra!

Nagy hanggal, picin születtél.
Rögtön beléd szerettem,
a jövőmnek minden kincse
ott ragyogott szemedben.

Nem olyan sokat változtál,
a hajad most is annyi,
ám serény vagy, a napokat
nem hagyod restül suhanni.

Maradjon szíved mindig harmat-tiszta,
soha-soha ne nézz a múltba vissza!
Elmúlt ifjú évek kedves emléke
legyen felnőttkorod alappillérje.

Negyvennégy év. Sok-sok emlék.
Még kétszer ennyi legyen,
s akkor éld meg legszebb randid
a Kinabalu-hegyen!

(Itthon maradt a flanelpizsama!)

Szeretettel, szívből ölel: Anya.

Álmot láttam éjjel

Ülök a zöldben és nézem az eget,
A felhők mögül jó anyám integet:
Gyere, kicsim, már nagyon várunk,
Nélküled itt is árvák vagyunk!

Mennék is, nem is, még nem szabad
Elmozdulni a földi létből.
Megválni a jelen mikéntjétől
Még nem lehet, földi életem halad
Előre meg nem állva,
Már nem várva a csodára,
Hiszen az már megszületett:
Péter névre kereszteltetett.

Szeretném látni, hogyan cseperedik,
Örömöt adni-kapni, míg nevelkedik,
Sokáig látni a mosolyát,
Sikereit megélni, hallgatni kacaját.
Szeretném szeretni, amíg csak lehet,
Neki adni akár a „csillagos eget”,
S tudni, hogy Ő is viszont szeret.

Anyám, drága, még maradni akarok,
Marasztalók ezek a meleg kis karok,
Mik olykor-olykor átkarolnak engem,
Ezt a boldogságot el még nem engedem.

A nap nem úgy süt már,
Mint akkor régen,
Mikor mentünk kéz a kézben,
Kint a zöldellő réten,
Vad szedret szedve, gombát keresve.
Kicsim, ehhez ne nyúlj,
Mondtad nevetve,
Pöfeteg, taposs rá, pukkantós a kedve!

Nem vársz hiába, majd megérkezek,
Mikor a sors úgy rendeltetett.
Lelkem lelkedhez simul,
S újra gyermekként, boldogan
Pihenek ölelő karodban.

Dédelgetem a tudatot,
Hogy odafenn vársz rám,
Addig őrizem az álmot,
Áldott, jó Anyám.

Anyám álma

Anyám álma a békességet vágyta,
csendesen libbent sóhaja a légbe,
ha apám borgőzös hangja harsogott,
behúzódott egy csendes helyiségbe.

Anyám rendkívül egyszerű asszony volt,
tetteit kísérte szolid szerénység.
Szalmával tömött kemény derékalján
született méhéből öt kis reménység.

Anyám keze alatt égett a munka,
libát tömött, gázolt állatok almán…
robottól megkérgesedett tenyere,
mint bársony, simult gyermekei arcán.

Anyám korán halt. Igazán nem is élt,
csak őrölte éveit a sors malma.
Szívünkben tiszta forrás ő, és tudom:
bármelyikünk helyette-érte halna.

Volt-nincs téli esték

Kemencepadka, gubbasztó semmi,
régen összedőlt a búbos háta.
Jó lenne újra ott tenni-venni,
sóhajtva sóvárgok karácsonyára.

Tovatűnt, volt-nincs hólepte esték,
ablakon kukkoló, kíváncsi hold,
vibráló légben apró szénszemcsék.
Istenem, mindez de régen is volt.

Emlékszem, s álmomban visszamegyek,
örökölt szőttes takar, átölel
bús esteken a nagymama-meleg.
Szilva aszik a langyos sütőben,

édeskés szaga torokkaparó…
– kemencéből szálló emlékillat
a kalácsnak érzett friss vakaró,
s ahogy a mama dúdolva ringat…

Tűzvarázs

Tábortüzes est füstösen illanó.
Felhevülő arc, bizsergető légzés,
megkísért-repít, mint a démontangó,
ahogy megremeg bensődben egy érzés.

Lángvarázs árnya játszadozik arcon,
tüzes cigány lány táncát ropja benne.
Káprázatos. Szikra zenére pattog,
mintha a világon más nem is lenne.

Nem baj, ha tiltott, csak azért is lehet,
bűbájba fullad a lusta gondolat.
Derűs pillanat – ha veled, ki szeret –
merész, vadmézes képeket bontogat.

Gitár szól, mámoros dallama röppen,
tovaszáll ringatón az éteren át.
Találkát remél, s a hajnali ködben
futó szellő szórja a tűz hamuját.

Egyszer volt szerelem…

Eső hallatta egyhangú énekét,
lusta félhomály borult a szobára.
Az este, az színezte ki életét,
izzott-reszketett szerelmesen, vágyva.

Vágyott, s feledte a napi robotot.
Izgató ölelést, érintést remélt,
tébolyba kergető – nyugtató csókot…
újra s újra várja, mit régen megélt.

Szalmaláng-ábránd vissza sosem térhet,
magánya az idő tengelyén zokog,
hessegeti a sok démont, lidércet.

Múlt csipkéjével szegélyez holnapot,
együtt eltöltött röpke időt most is
köszöni: egyszer boldoggá válhatott.

Gyerekszerelem

Gyermekszívben bimbózó szerelem
gyorsabban elszállt, mint a gondolat,
ám amíg élek, el nem feledem
kópés-huncut, jóképű arcodat.

Szurtos-kis kezeink egymást fogva,
futkostunk a homokos utakon.
Békát lestünk a falusi tóban,
s kacagtunk mókás gyerekdalokon.

Bűntelen lelkünk nyűtték az évek,
– lopom a múltból a pillanatot –
feledni ezeket bizony vétek.

Végtelenbe hívtak az angyalok,
számodra már másvilág ad otthont.
Mosolyod látom. A napban ragyog.

Alku nélkül…

Délibábom voltál egy magányos éjen.
Mint egykoron régen, szemed kacagott.
Tündöklő, kék színe egyezett az éggel,
keringőztek ott fenn hulló csillagok.

Nem is, valójában a hold ragyogott.
Vénebb lett az idő egy csipetnyi évvel,
emlékező lelkem feldúlt, zaklatott,
mégsem alkuszik meg veszteség hitével:

mesélteti bennem a pihenő csendet.
Pillát simít az éj, ideje lejár.
Párnába simulón piheg a lélegzet,
álmodik, és holnap ismét idevár.

Árnyékok fénye

Koporsók, hamvakba hulló testek.
Emlékezünk azokra, akik elmentek.
Sírhelyek, melyek mellett állunk,
Lehajtjuk fejünk, összeér a vállunk.

Feldíszítjük a sírokat,
Kis harang misére hívogat.
Fénybe öltözött a temető,
Fohászunk hallja a Teremtő.

Hószirmú krizantém illata
Sóhajként száll a magasba.
Föld és dagadó felhő felett
Emlékek hada tágítja a teret.

Olvadó gyertyák viasza
Lelkünk egyetlen vigasza,
Ám szívünk izzó mécsese
Életünk örök részese.

Tűnődés

Tán` haragudnom kéne? Már nem tudok,
hisz` te is adtál az életből nekem.
Minden, mi bennem érzés és akarat,
részedből is örökölt lélekelem.

Szeretem az élet rezdüléseit,
a jót és rosszat viselem tonnaszám.
Próbállak emlékekből összerakni,
már nem élő, „kettős énségű” apám.

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem:
nem voltál te rossz, csupán mértéktelen.
Hogy ismertelek volna, nem mondom, ám

álmomban látom sírdogáló anyám.
Kendőbe kötve bánatát s szerelmét
őrzi odafenn, fogyóhold udvarán.

Régi nyarak árnyéka

Negyven fok odakinn. A szoba jó hűs.
Szófán ülök. Köröttem fényképhalom,
hangulatom hol szomorú, hol derűs,
míg emlékeimet glédába rakom.

Őszülő fejemben a gondolatok
letűnt napfénykoszorún szambát járnak.
Előtörnek ősrégi lenyomatok,
vattába takarva sorsukra vártak.

Szeretlek, nyár, te gyorsan elillanó,
köszönet az itt hagyott árnyékodért.
Emléked töretlen, fel-felcsillanó…
Nem adlak másnak egy kupa óborért.

Emlékképek

Kicsit mélázva nézek a múltba.
Fiatal korszakom visszaálmodva
Megidézem a letűnt esztendők emlékeit,
Szemhéjam alatt pergetem a múlt képeit.

Lehunyt pillám mögött látom
Ifjúságmadaramat egy ágon,
Amint vadócként, önfeledten járom
Lázadó, bohém, kamasztáncom.

Az akkori tavasz is kergetett álmokat.
Rügyeket bontott, s ébresztett vágyakat,
Lányokra mini szoknyát aggatott,
Fiúk fejére „lófarkat” rakott.
Mindegy mi lesz, csak más legyen!
Lázadoztunk egy ábrándhegyen,
Koszorút fontunk tarka virágból,
Beatles zenére kirúgtunk a hámból.
Éltük életünket, tanultunk, sportoltunk,
Eszünkbe sem jutott kicsinyke múltunk.
Éltük életünket, csodára várót,
Szilaj széllel versenytáncot járót,
Szerelmet hozót, édeset vagy fájót.
Eszünkbe sem jutott, hogy X év teltével,
Gyermekünk lesz ifjú, s ugyanúgy érvel,
Mint mi akkor, s nem lát a szülő szemével.

Azok az évek már rég elszálltak,
Emlékké szelídültek a vad vágyak.

Őszülő fejjel már nincs délibáb.
Az élet az maga a valóság.
Nem csupán ábránd, valóban látom,
Ahogy kacagó rügy fakad a fákon.
A természet tudtomra adja,
Ezernyi apró életet kibontva,
Bódító illatát reám ontva
Az igazságot, régvolttól meg nem fosztva:
Hogy életem minden megélt pillanata
Valóságkép, s nem múltam lakatja.

Lecsukom a szemem,
Álmodom a múltat,
De élni a jelent élem,
Nem a rég avultat.

Gyerekkor visszaszól

Gyermekként másként lát az ember,
Mint mostanság korosodó szemmel.
Ifjúként öreg volt az akkor „negyvenes”,
Most már „szép korban” lévő a „hetvenes.”

Láttam szomszéd nénit telten, ki kacagva
Ébredt minden reggel, nem gondolt holnapra,
S örök igazságot súgott a fülembe:
A jókedv fontos legyen mindig életedbe`!

Mikor reggel ébredsz, örülj máris annak,
Hogy szemed nyílva látod fénye van a napnak,
Füled nyitva, hallod madarak énekét,
Soha sehol nem kapsz ily gyönyörű zenét!

Azonnal szaladj ki, úgy, ahogyan keltél,
Az se szomorítson, ha eső szemerkél,
Mert bármikor ott lehet a szivárvány tündér
Apró termetével a fűszálon függvén!

Szorgos kis bogarak zümmögnek a légben,
Itt születtek ők is, nem ám fenn az égben.
Teszik a dolgukat hetykén, vidáman
Dúdolva dolgoznak a színes virágban.

Apró kis örömök, nem kell nagyra vágyni,
Tanuld meg ezeket látni és csodálni!
Nyitott szemmel járjál és nyitott lélekkel,
Soha nem lesz terhes számodra a reggel!

Bizony gyerek fejjel nem igen értettem,
Mily csodát látott-mondott ő énnekem.
Idősödő szemmel más kép vetül elém,
Mint egy diát újra látom-nézem én
A megélt perceket, napokat, éveket,
És kincsként őrzöm az emlékeket.

Nem forgatnám vissza a kereket,
Mit az idő fölöttem pergetett,
De sok fiatalnak szívesen mondanám:
Érdemes figyelni, mit mond öreganyám.

Csendes pihenő

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
a zúgó időt némítsuk el.
Csendhallgatásunk e csöndes estén
dacol majd a múlt terheivel.

Bennem a lélek épp` sírni készül,
mégis csak mosolygok szüntelen.
Olykor szemed a semmibe révül,
lidérceddel mély a küzdelem.

Talán ma másképp tennéd a dolgot,
talán nem nyúlnál pohár után,
nem látogatnád az italboltot,
élnéd köznapi élted csupán.

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
tallózd múltból a gondolatot,
hordom helyetted negyven év terhét.
Másképp csinálnám… mondogatod.

Ha egyszer erre jársz

Ha gondolsz rá, hogy újra láss,
nézz be hozzám! Várlak, kedves.
Ne félj, a múlt nem zaklat fel,
a szívem már szelíd, csendes.

Tovalibben, szellő szárnyán
figyel egy régvolt darabka,
csipkés felhőknek lágy ölén
múlt képét űzi, zavarja.

Kutakodok emlékek közt:
– első randevúnkra várok,
virágot hozol, jössz felém,
szerelmes gerlepár egy ágon… –

Gyűrt képű idő. Már régen
engedett büszkeségéből,
kortól málló sziklák ábrándos
sóhaja visszhangzik völgy felől.

Elfogyott már a vádló szó,
hagyom mellém bújni a csendet.
Mosolyogj, ne szólj, ne ígérj,
csak jöjj, látogass meg, kedves!

Volt-nincs téli esték

Kemencepadka, gubbasztó semmi,
régen összedőlt a búbos háta.
Jó lenne újra ott tenni-venni,
sóhajtva sóvárgok karácsonyára.

Tovatűnt, volt-nincs hólepte esték,
ablakon kukkoló, kíváncsi hold,
vibráló légben apró szénszemcsék.
Istenem, mindez de régen is volt.

Emlékszem, s álmomban visszamegyek,
örökölt szőttes takar, átölel
bús esteken a nagymama-meleg.
Szilva aszik a langyos sütőben,

édeskés szaga torokkaparó…
– kemencéből szálló emlékillat
a kalácsnak érzett friss vakaró,
s ahogy a mama dúdolva ringat…

Kettecskén

Szeptember az ősz tavasza,
Ezer színnel pompázik aranya.
Amíg álmodozva csak lesem-lesem,
Nyugodtan szunnyadozzál kedvesem.

Látod-e milyen fergeteges
Színorgiát fest a kedves
Öreg ősz apó, ki mestere
A színkavarásnak, és ecsete
Nem hagy sötét foltot, nincs fekete,
Csak színre színt rak, mint vidám,
Tarka kavalkád egy obszidián.

Emlékszel, mikor önfeledten
Sétáltunk kéz a kézben, ketten?

Csodáltuk a csillagos eget,
Melyre bársonypaplan terült,
Választottunk közöset,
Hittük, ketten egyek leszünk.

Boldogan karodba simultam,
Egy kicsit bele is pirultam.
A Hold csillagkaput nyitogatott,
Szavad selymesen simogatott,

Olyan a szád, mint a szamóca
– súgtad két csók között –
Puha, zamatos, édes,
Mit langy eső öntözött.

Évek során a szivárvány megkopott,
Öreg szemünknek ez így lett megszokott,
A szürke ezer árnyalatát elfogadva
Egyáltalán nem búsulunk miatta.

Negyvenhárom telet éltünk meg azóta,
Hogy átfogta kezünket a stóla.
Angyalok zengték akkor fenn az égben:
Én érted élek, s Te énértem.

Múltidéző

Hadrendben történések-nevek.
Nincs tülekedés. Várnak sorukra.
Emlékkép… mint homokszem pereg.
Ennyi maradt csak idős korunkra?

Válogatsz, mint önfeledt gyermek
vízparton kagyló s színes kő között.
Idő-érlelte érzelemcsepp
korosodó szívedbe költözött.

Igazgyöngyökként szemezgeted,
– másnak hétköznapi kavics csupán.
Mély áhítattal rendezgeted,

mélázol életed idusán:
– meg-megsimítod pillantásoddal –
s ismét „zsebbe” csúsztatod sután.

Ötven év múltán

Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.

Mikor úgy gondolom, hogy senki sem lát,
némán faggatom a szúette fűzfát.
Megkopott már régen sűrű lombhaja.
Öregszünk. Összeér kettőnk sóhaja.

– Milyen különös dolog a szerelem,
ártatlan, bimbózó, majd nyíló virág,
mit az ember fiatalon leszakít,
s ha nem ápoljuk, marad meddő imánk. –

– Fogadd örömmel azt, hogy megélhetted!
A múltból nincs visszajátszás, sem vastaps,
minden nap a sors ráadásjátéka,
ajándéka a várva várt holnapnak. –

Gyér lombja alatt múlt meséit festem,
sok év hava telt, s talán bölcsebb lettem.
…és fülembe suttog, csak szívem hallja,
régmúltról zsong őszi levelek hangja.

Az éj könnyei

Valahol szellő ringatta ág reccsen
megregulázva a mélabús közönyt.
Neszező hajnali csendben merengek,
régi fotók közül a múlt rám köszön.

Naplementét idéz őszi alkonyat.
Permetszagú a szitáló szürke köd,
csendes könnyözön simítja arcomat,
– egyik képen kedvenc ruhámat kötöd –

kérgesül a világ lelkemtől távol.
Isten áldja meg az elnyűtt kezeid.
Elevenként mozdul kihalt akácos,
szélesre tárva a régmúlt tereit.

Sok versem született téged idézve,
szerető múzsaként simítod lelkem,
tárt ablakomon a rétre kinézve
szinte látom, amint megszülöd testem.

Nélkületek semmissé válnak a rímek,
tehetségem – ha van – apámtól a juss,
mondtad: beszéljenek helyetted tettek,
élj bátran, s ne a történtek után fuss!

Árnyjáték szépsége

Már nem tudok a szerelemről írni.
Emlékszem, pedig tiszta, szép dolog.
Valahányszor múltamba révedek, emlékim`
izgatón bíborak, dongán érlelt borok.

Már nem tudok a szerelemről írni.
Megfáradtak szívem táncai,
tovaszáguldott felettem az idő,
ködbe vesztek féktelen vágyai.

Múlt idők fái közt bolyongva
fényt szűr lelkemre relikviák lombja.
Selymesen simogat. Soha nem feledem:
szerelmetes társam volt maga a szerelem.

Idő porlasztotta máglyám
megmaradt szikráit hamu fedi.
Tornádó ereje régen eltemetve,
szelíd szellő fel nem élesztheti.

Álmaimnak virágtengerében
elvesztettem szívem láncait.
Nem hordott az élet tenyerében,
ám büszkén viselem nevető ráncait.

Nem szomorít el a gondolat:
szundít szívemben a szerelem,
ékes életet élt, fel nem ébresztem.
Száraz virág szép. Szirmot nem bontogat.

Csendes pihenő

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
a zúgó időt némítsuk el.
Csendhallgatásunk e csöndes estén
dacol majd a múlt terheivel.

Bennem a lélek épp` sírni készül,
mégis csak mosolygok szüntelen.
Olykor szemed a semmibe révül,
lidérceddel mély a küzdelem.

Talán ma másképp tennéd a dolgot,
talán nem nyúlnál pohár után,
nem látogatnád az italboltot,
élnéd köznapi élted csupán.

Gyere hát, kedves, ülj ide mellém,
tallózd múltból a gondolatot,
hordom helyetted negyven év terhét.
Másképp csinálnám… mondogatod.

Szívek visszhangja

Szeretni és szeretve lenni:
illatos ködfelhő burokba zár.
Ez érzést nem lehet megvenni,
ki nélkülözi, titkon erre vár.

Adni és kapni valami csodás.
Lelkünk szárnyal völgyön s bérceken.
Tárd ki belső énedet, ne szégyelld,
merd mondani: „fontos vagy nekem”!

Hozzád tartozik minden pillanat,
kánonban énekel ész és szív.
Kívülállónak is csodás dallam,
lágyan érzéki, szeretni hív…

Nem kell mindig okosnak lenni.
Szerelem? Néha őrült utazás.
Hadd legyen része életednek:
mennybe repít, vagy téboly-zuhanás.

Szó nélkül…

Szerettél-e? Nem mondtad. Tudtam.
Szemedben megláttam magamat.
Sugározta rám az aranyat,
fürödni benne sosem untam.

…és egyszer csak sehol nem voltam.
Fürkésztem, nem láttam lelkemet,
szemedben elszürkült, elveszett.
Érzésedből kifogyatkoztam.

Szívem szerelme múlté ma már.
Hogyan lett érzésből fogalom?
Elillant a meghitt bizalom
csermelycsepp csobogó sóhaján.

Ha egyszer erre jársz

Ha gondolsz rá, hogy újra láss,
nézz be hozzám! Várlak, kedves.
Ne félj, a múlt nem zaklat fel,
a szívem már szelíd, csendes.

Tovalibben, szellő szárnyán
figyel egy régvolt darabka,
csipkés felhőknek lágy ölén
múlt képét űzi, zavarja.

Kutakodok emlékek közt:
– első randevúnkra várok,
virágot hozol, jössz felém,
szerelmes gerlepár egy ágon… –

Gyűrt képű idő. Már régen
engedett büszkeségéből,
kortól málló sziklák ábrándos
sóhaja visszhangzik völgy felől.

Elfogyott már a vádló szó,
hagyom mellém bújni a csendet.
Mosolyogj, ne szólj, ne ígérj,
csak jöjj, látogass meg, kedves!

Vágy és beteljesülés

Egy kép: ölelkező pár. A vágy szimbóluma,
mit férfi s nő él meg együtt ősidők óta.

Birokra kel lélek és a test.
– Még gondolatban sincs egy gyermek –
csupán vágy s önfeledt ölelés,
egymásnak feszülő érzelmek.
És váratlanul vagy már várva?
Ősök gyökeréből kiválva
közéjük csöppen kacarászva,
– kábult éj különlegessége,
meghitt pillanat öröksége –
az élet létráját ostromló,
napjaikat bearanyozó,
imádni való, kicsi manó.

Az anyaméhben újjászületik a lélek,
továbbörökítik a szerelmetes gének.

Belső csendünk

Beszédes. Hallod? Ott él benned.
Rejtelmes. Figyelj! Szólít csended…

Lágyan elringat, megölelget,
éteri nyugalom, semmi nesz.
Becézget, feltölti a lelket.
Idomul, mint pille az éjhez.

Örök keringőt lejt az Idő,
Belső Béke karon ragadja,
– napok rohanása őrjítő –
lélek-őrlőt szögre akasztja.

Körbefon. Ellazít. Élvezem,
– társunk egy pislogó gyertyaláng –
meghitten töltünk minden percet,
ölelkezve élet-nyoszolyán.

Hallgatva beszélünk. Súg nekem.
Sejtelmes. Dédelget. Én csendem…

Lélekszabadság

Futó-cikázó gondolat a réten,
szellővel karöltve egy édes páros.
Vígan kergetőznek virágok felett,
kacagva feledik a zajos várost.

Lovagolnak folyó fodrán virgoncan
– nedves föld és fenyő illata lebeg –
cseppnyi csepp becéz köveket simítón,
szimfóniát dúdol, útjáról fecseg.

Varázslat ez, a természet varázsa.
Foltokban leselkedik a nap fénye,
az égen pufók felhők játszadoznak…
Megnyugvásra lel Isten teremtménye.

Lazul a valósághoz fűződő szál,
féktelen önfeledtség ábrándba lép.
Szelíden borzolódnak fák lombjai
lustán úszó árnyat festve. Álomszép.

Örökül…

Hej, de sokszor megkísértett
búbánatával az élet.
Legyűrni nem hagytam magam,
mosolyom lett védőfalam.

Tudtam, ha gondomba bújok,
fájdalmamba belefúlok.
A bánat köröttem nyüzsgött,
reményt ölve élősködött.

Mindig kaptam egy égi jelt,
mi arcomra mosolyt sminkelt:
„Ne feledd, ha bánatos vagy,
második esély a holnap…!”

Egyszer majd emlékké válok.
Felhőszeletekkel szállok,
hisz` új kezdete minden vég.
Sírsz? Kacagj! Az évek tollpihék.

Lélekcseppek

Ajánlom Nektek e lélekcseppeket,
Szeretettel megírt, mesélő rímeket:

Köszönöm az elismerő szavakat,
Dalolnak bennem, s ledöntenek falakat.
Amíg élek, szívemben maradnak,
Ezek nekem nagy-nagy erőt adnak!

Agyam nem nyugszik, magánéletet él:
Észlel, eltárol, legyen barát vagy ellenfél.
A szürkeállományban és szívemben
Rögzülnek e fotók szürkén vagy színesben.

Emlékek tolulnak és rímekbe állnak,
Hát engedek ennek a csodának.

Gyermeki életem néha újraélem,
Látom szüleimet fenn a csillagréten,
Barátot, szerelmet a múlt tükrében,
Jelenkorunkat hazug köntösében.

Majd hirtelen fordul agyamban a kép:
Rózsaszínben látom olykor a feketét,
Sellőlánynak az erdei remetét,
Görögdinnyének a zamatos málnát,
Ledér kurtizánnak a méltóságos dámát.

A versnek köszönhetem szelíd, szabad lelkem,
S Titeket, kik között barátokra leltem.

Valahol… valaki…

Magányos vagy. Igen, elhagyott.
Nem mentegetőzött, el sem köszönt.
Hitted, együtt öregszetek meg.
Üresség maradt, és a bolyhos csönd.

Nem volt meseszerű kapcsolat,
Együtt siettetek a semmibe.
A jövőt szebbnek kell álmodnod,
Míg élsz, történetednek nincs vége.

Hidd hát el, semmi nem reménytelen,
A múlt tőled csak időt lopott.
Egy simító szó kósza mosolya
Lelkedbe tisztító fényt hozott.

Megbántva…

Fájdalom sikolt némán lelkedből,
az idő fénytelenül csörgedez…
Kapkodva kortyolsz a lélegzetből:
belső démonod az, mi mételyez.

Visszhanggal égnek szózuhatagok.
Mondják, kiket legjobban szerettél.
Életérzésed megfagyott, vacog.
Mára köddé vált emlék: nevettél?

Itt az idő újra ébredezni,
– mert ajándék csupán e földi lét –
ne engedd szívedet összetörni,

s ne kérdezgesd: miért pont én, miért?
Fogadj mosolyt, mint gyengéd ölelést,
s élj! – Magadért, ne másvalakikért.

Megfáradva

Lelkem ma ködös burokban leledzik.
Tenyerembe simul múlt és a jelen,
incselkedve, üszkösödő képek közt
port kavar, majd fénylően játszik velem.

Csitulj hát, lelkem, tudom, megfáradtál,
becsüld a tegnapvolt szép emlékeket!
Pilledő testnek varázsszer jöttük, hisz`
szürkülnek már a nappalok s éjjelek.

Hallgass hát! Hallod-e? Valahol távol
kondul egy harang, imára hívogat.
Kápolna-áhítat: sebeket ápol.

Felhők közt kóborló angyalhang kísér.
Duruzsol, simogat, becézve gyászol.
Várva rám „Anyám könnyű álmot ígér”…

Kamaszkori apátia
„Tini depi”

Légy vidámabb, kérlek, és ne mondd,
hogy már nincs miért élned tovább!
Most bontakozik még csak lényed,
ember időmezsgyén tétovább.

Mit gépen látsz, ostoba játék,
ne éld a modern világ „tanát”,
felnőtté válni nem trauma,
harcolj a holnapért, s nyersz csatát.

Felejthető e tinimódi,
csak fogalom a depresszió,
pár év, és érettebben büszkén
mondod gyermekednek: élni jó!

Láttasd hát huncut kis mosolyod,
boldoggá téve így anyádat,
mint amputált végtag a szíve,
ha hátat fordítsz a világnak.

Símogató pillanatok

Szeretem a sejtelmes, hajnali csendet,
mikor a természet bágyadtan üzenget.
Égi „lámpagyújtó” pihenésre vágyik,
nehezült pillákkal surran felhőágyig.

Észrevétlen illant el az éj mellettem.
Beosont a hajnal, és észre sem vettem
cirógatását a langyos fuvallatnak.
Véltem egy feledett álom sugallatnak,

pedig a ma hangja ébresztett kedvesen.
Új nap virradt reám, nem vesztegethetem.
Idő múlásával minden perc ajándék,
ne szomorítson az őszülő halánték!

Lusta gondolatok

Ünnepi hangulat. Elvagyok magamnak,
és gondolkodom mindenféle dolgokon.
Elképzelek egy világot, kiszínezem,
bölcselkedek és csöndemben fontoskodom.

Még nem lenne késő egy úton haladni.
Hogyha párosulna a szív és az elme,
nem lelketlen, holt mederbe folyna vissza
életünket adó, teremtő kegyelme.

Mi lenne, ha…? A fejemben ilyesmi jár,
– elillanó, sovány pillanatok ezek –
s újra kérdem: mért` nem foldozzuk be bolygónk
boldogságfalain a repedéseket?

Hiszem…

Hittel hiszem: jók az emberek.
Partnerek, és nem ellenfelek.
Kit anya szült, nem lehet sátán,
csak lerakta petéjét, s kikelt
egójából a pondró-ármány.
Amíg megmaradunk embernek,
együtt elhordhatunk hegyeket.
Hiszem, hogy aki szívből nevet,
szívesen nyújt segítő kezet.
Hiszem, akinek lelke nemes,
a mások élete is becses.
Hiszem, gyógyít a szó ereje,
csak érzően kell bánni vele,
ha vigaszt szól egy igaz barát,
áttöri börtön-magány falát.
Hisz` hit nélkül élni nem lehet.
A remény szétzúz bilincseket.
Szegény marad ám ott a lélek,
ahol közönyös vágyak élnek.

Csalfa idő

Víz felszínén táncol a reszketeg fény,
hamisan duruzsol a vaskos magány.
Falevelek között szellő lengedez
tovatűnt idők emléke sóhaján.

Gondtalan, csalfa ifjúság… elhagytál,
te, kivel éltem aranykorát nyűttem.
Sebaj, szivárványszínűben őrizlek.
Visszatérésed már valószínűtlen.

Szelíd napsugár ölel egy odvas fát
– érzelmi kárpótlást múltért nem adhat –
csak a jelent és sugárzó önmagát.

Csend betakar, ösztökél a végtelen,
szelíden sugdos, új napokat ígér:
a tegnap már volt, a lesz sem fénytelen.

Könnyek

Tehetetlenség

Gyámoltalanul tűröd, míg bírod.
Kienged a torkod szorítása,
arcodon végigzúdul patakod,
sodor-sodor keserűség árja.

Düh

Haraggal tölt el, ki hazug, gyáva.
Hittel hiszel az őszinteségben.
Szemednek lángja, mint izzó láva,
és nem olthatja ki özönvíz sem.

Veszteség – fájdalom

Beszűkült a tudat, nincs levegőd,
közömbössé vált múltad – jelened.
Elszállt belőled már életerőd,
vele ment lelked, könnyeid nyeled.

Remény

Szemedből bánat folydogál csendben,
árapályáramlat arcodon csorog,
érzékedre külső hatás cseppen,
s reményed már a szívkapun kopog.

Szeretet

Bensődben fény és melegség között
édesen csiklandó góc. Intenzív.
Derűs brillcsepp kacagva kiszökött.
Színültig telt és túlcsordult a szív.

Csak úgy…

Ha tombol benned öröm vagy bánat,
minden pillanat nehezen telhet.
Ne emelj a könnyek elé gátat,
szívből jönnek, tisztítják a lelket!

Így tökéletes

Szeretek élni és élvezni a nyugalmat,
Mit a nyugdíjas évek számomra megadnak.
Szeretek molyolni a növényeim között,
Csodálni a sok színes virágözönt.

Szeretek élni, mert mindig van teendőm.
Pince polca dugig, s a ráfordított időm
Nem sajnálom, mert kiknek szánom,
Eszik – viszik, s mondják: úgy imádom!

Szeretek élni, mert reggelenként,
Mikor álomittasan megébredek,
Forró tea vár, az első szó egy kérdés:
„jól aludtál, szép álmod volt kedves?”

Szeretek élni, mert egy kicsi ember,
Ki egy váratlan ajándék,
Boldogság bombaként
Berobbant ide, közénk.

Szeretek élni, mert süt a nap.
Sugarával ugyan már csak simogat,
De sok nyáron át tűzött vakmerőn,
Éreztem melegét egy emberöltőn.

Szeretek élni, így, őszbe hajló fejjel,
Nap mint nap adódó apró, néma jellel,
Mit élvezni igen, de megunni nem lehet.
Minden megélt nap szelleme megérint.
Nemcsak nézem, de látom, érzem is,
Amint a múló idő pajkosan rám kacsint.

Kor körkép (2)

Középkorú

Agyonterhelt, elnyűtt, dolgos évek.
Hajtod a pénzt, vagy a pénz hajt téged?!
Vágyod, s talán papíron van is családod,
Gyermeked mosolyát lopott álmodban látod.

Nyugdíj előtt

Csörög az óra, „sajog” az ébredés,
Nem tör rád a munkába menő késztetés.
Gyötör a jövőkép, túléled a napot:
– „megélek abból majd, mi nyugdíjat kapok”?

(Kor körkép című versem kiegészítése közkívánatra)

Élet a lét helyett

Ha szíved kinyitod,
s a fény felé tárod,
nincs boldogabb érzés.
Soha meg nem bánod,
mert amikor szeretsz,
és téged szeretnek,
életed gyöngyei
ékkőként peregnek.
Botladozhat a sors,
olykor rosszul léphet,
a legszebb ajándék
mégiscsak az élet.

Életérzés

Szeretek élni.
Minden reggel ébredéskor
szebb napot remélni.
Szeretek várni.
Gondolatban – mint az óra-
körbe-körbe járni.
Szeretek írni.
Szív közeli embereknek
jóságról betűzni.
Szeretek nézni.
Élővilág színe-képe
lelkemet igézi.
De jó is élni!
Évszakoknak bűbájával
újabb táncba lépni.

Ne siess!

Ne siess,
Az idő úgyis rohan,
Ami neked jutott,
Azt éld meg boldogan!

Ne siess,
Sétálj az ég alatt,
Csodáld színe kékjét,
Míg az idő halad!
Ne siess,
Lásd meg a csodát:
Zöldellő fákon a mohát,
Évgyűrűibe rejtett korát,
Virágszirmon a szorgos méhet,
Amint gyűjtögeti neked a mézet,
Halld meg a madarak énekét,
Amint fiókáinak zengi életét.
Nyisd ki füled a tücsökzenére,
Szíved a napsugár melegére,
Sétálj a park bársonyos gyepére,
Halld meg, mit mesél a szél,
Lágyan susogva hozzád beszél!

Ne siess,
Hamar leég a gyertya lángja,
Jusson időd barátra, családra!
Ha kínálsz feléjük egy teát,
Legyen a tányéron keksz és marmelád.
Feléd nyújtja kezét gyermeked?
Öleld meg, mondd, hogy szereted,
Ha tett is olyat, mivel megbántott,
Éleszd magadban újra a lángot,
Zárd palackba a vélt haragot, s
Adj szívedből egy újabb darabot!

Lassíts,
Az idő úgyis rohan,
Ezt elfelejtik sokan!
Szelektálj, mi fontos, mi az, mi nem:
Nem kell megfelelned úton-útfélen,
Mert ha átrepül feletted az őrangyalod,
Másként festeni a múltat hiába akarod,
Az ecsetet a kezed leejti, s itt hagyod.

Korosztályos tépelődés

Az idő felettünk tévelyeg,
próbálunk lépést tartani vele.
Megéltünk tartalmas éveket,
velünk volt a jó Isten kegyelme.

Múltunk csak annyiban érdekes,
mivé tudott formálódni bennünk,
a jövőnk titkos, szemérmetes.
Már minden percet becsesnek érzünk.

Nyom olcsó töprengés szemete,
de mindig van, ki fényt lop a napba,
család jó szava, szeretete,
ha várja esendő létünk sarja.

Szerepeket a sors hogy osztja?
Ifjúság a folytonosság? Igen.
Az ő álmuknak még nincs foltja,
merész vágyuk reményeken pihen.

Az álom gyurmaként formázható,
hitet kell festeni a vásznon,
hogy összeálljon teljes egésszé,
s eséllyé nőve valóvá váljon.

Hullámvasút

Felmerül-e benned, hogy ez így van?
Többször utazol hullámvasútban.
Lehet, hogy sokszor észre sem veszed,
napi ritmus maga alá temet.

Olyan ez, mint mikor borús az ég.
Míg nem esik, csak fed a szürkeség,
lusta szélcsend fürkészi a végtelent,
reménnyel tölti a reménytelent.

Talányos a holnap. Felhők között
bújócskát játszik, sandán elszökdös,
majd pajkosan előbújik, mint nap,
cirógat, megsimít vagy ölbe kap.

Folyik az idő, éjre jön hajnal,
kart ölt mint szivárvány szélviharral…
Az élet boldog s boldogságfaló
– talán ezért oly` szeretni való.

Mosoly a falon

Udvaron alkony csendje nyújtózik,
egy kiskapu nyiszorog didergőn.
Halk zsongás, rácsitteg madárcsevej,
tavaszfuvallat suhan az erdőn.

Aranyfényt von estre a holdsugár,
összekócolva csillagok rendjét.
Látszólagosan rendben van minden,
enyhe szél köröz, őrzi kert csendjét.

Valami hiány nyugtalanná tesz.
Feszít a bennem rekedt ölelés,
tegnapba jegelve csók, kacagás…
…leteszem, untat a kötögetés.

Az idő lassan araszol tova,
lelket birizgál a fázós magány.
Összefonódik tér és végtelen,
s a holnap mosolya szobám falán.

(Megj:Karantén idején)

Nem itt születtem…

Nem itt születtem, ahhoz már koros vagyok,
Mégis rám köszön fű, fa, a falragaszok…
Itt megélt éveim emlékit idézik,
Mosolyszemmel üzenve tavasztól télig.

Nagyon gyermeki volt addigi életem.
Gondtalan s álmodó: a világegyetem
Felnőtté formázott, érlelgetett engem
A pusztából kinőtt panelrengetegben.

Tízennégy évesen érettségre vágyva
Tanulni jöttem a középiskolába.
Élménygazdag évek teltek négy év alatt:
Versmondás, sport – az idő hamar elszaladt –
Miknek emléklapját látták gyermekeim
Kiakasztva közös iskolánk falain.

Itt vont bűvkörébe az első szerelem.
– emléke megéled becsukott szememen,
érzelgőssé téve álmodozó lelkem,
rózsaszínre festve akkori életem. –
Megsebezték szívem, és felnőtté értem,
Elhagyva akkor fájt, de ma már megértem,
Miért nem nézi a sorsunk sosem tétlen
A hibákat, melyben egyik fél sem vétlen.

Új célok, kihívás, sok megmérettetés,
Agyam filmvásznán volt a kényszer-késztetés:
Továbblépni, élni, nem feladni soha,
Az igazi tettvágy az élet motorja.

Városunk egyik gyöngyszeme a megyénknek,
Jönnek ide fürödni ifjak és vének,
Sportcentrum helyszíne világeseménynek,
Méltán nevezik triatlon szentélyének.
Együtt élnek hívők, szkeptikus egyének,
Három templom tornya mutat fel az égnek.

A mi kis városunk utcáin sétálva
Mosolyogva nézek – olykor meg-megállva –
Parkokba ültetett százszínű virágra,
A semmiből született város-csodára.

Bódító illatú hárs alatt leülök,
Gondolataimban mélán elmerülök.
Zsenge szellő szárnyán rám köszön az este.
Bandukolok haza a sorson merengve.

Idő szülte hangulatom

Szürkeség dereng a kinti csendben,
villámfény fickándoz` a pamlagon.
Az ólomszürke égboltnak esős
könnyei benéznek az ablakon.

Áldott csendemnek fészke rég e hely
– a lélek aprócska függeléke –
békevár a napi robot után.
Elbóbiskolok egy kis időre.

Álmomban kedves hang duruzsol, míg
köröttem a világ zátonyra fut.
„répa-retek…” kicsi szájból ropog,
unokám hangja tudatomba jut…

…lopakodik csendesen a hajnal.
Felkelő nap ártatlanra festi,
életre kelt utcákat, tereket…
Jaj, zaj! Ébred a szemközti resti.

Nehezült lépések

Mikor a lépés lassulni látszik,
gondolatod már a múltban játszik.
Visszaidézel száz színes képet.
Elmerengsz… ifjú szertelenséged
újrafestené kezed s ecseted…
de nem, nem lehet, már nem lehet…

Mikor futnál, de alig tudsz menni,
szeretnél újra gyermekké lenni.
– Gyermekké válni volna újra jó,
úszna a vízen egy papírhajó,
ugrálnál réten, fűszálak felett… –
de nem, nem tudod, már nem lehet…

Mikor a régmúlt jelenen átég,
ám a tegnap képe csupa árnyék,
– gondolatodba folyton bekopog
vakfénnyel, szánalmasan toporog… –
hiszed, megváltás a nemlétezés.
Gyötrő vendéged az emlékezés.

Záruló világod…

átölel a rózsaillat
simogat a szellő
rám mosolyog fenn az égen
úszó bárányfelhő
csak te nem…

éj ciháját tépázgatja
permetező lápköd
testben itt vagy lélekben a
látomásod átköt
én veled…

szeretnélek visszahozni
szemed tunyán bámul
más világod elvarázsol
napról napra tágul
fejedben…

átölel a démontangó
jelenünktől távol
közelednék kihúználak
lelked máshol fázol
távol jársz…

Utolsó ölelés

Fájdalmas valóság: itt hagytál, elmentél.
Jó szándékú, szorgalmas életet éltél.
Őszi levélként zizzen a búcsúének,
ötven közös évet szánt nekünk az élet.

Az évek számától még élhettél volna,
ám mindenkinek megvan írva a sorsa,
hosszú betegséged nem tűrt ellenvetést,
méltósággal tűrtél méltatlan szenvedést.

Tested megfáradt, lelked pihenni vágyott,
csendes elalvással az Isten megváltott,
örökül hagytad közös emlékek hadát,
hogy tompítsa szívünk mélységes fájdalmát.

Szárnyaljon a lelked madarak dalában,
patak csobbanásban, emlékek nyarában,
rózsa illatában, friss eper ízében,
szerető családod szomorú szívében.

Fájdalmas való az örök elengedés,
kísérjen utadon utolsó ölelés,
álmod legyen nyugodt, békés mindörökké!
Emléked őrizzük örökkön-örökké.

Szenvedélyek ár(j)án

Nincs tovább. Már elvesztettél mindent,
s csak emlékedben él meghitt szoba.
A jó Istent nem vádolhatod meg,
múltra port az idő sem hint soha.

Hiába óvtak barátok s szülők,
gondoltad: zsebben az osztrigahéj.
Olykor nem érdekelt senki-semmi,
züllesztett a sok átmulatott éj.

Tudván-tudtad, a gép nem ölelget.
Kihasznált, mint rafinált kurtizán.
Egyoldalú volt a „szerelem”, csak
te áldoztál szenvedély oltárán.

Véled: a saját életed élted,
és soha senkinek nem ártottál.
Tévedsz: magadnak talán legtöbbet.
S anyád éjen át sír, kit megbántottál.

Sodrásban…

Nem tudhatod, utad merre vezet,
sorsod irányítja a léptedet.
Előfordul, hogy dacolsz, szembeszállsz.
Hopp… egy pofonba belefutsz. Megállsz,
és újra értékeled életed:
magadba szállsz. Sérült önérzeted,
és (talán) megváltozik nézeted.
Tanultál egy kis önismeretet.

Hamis mosolyok

Hazugság. Mindig álruhában jön,
Mosolyhintón jár, csupa bájözön.
Puccos-bíbor köntöst ölt magára,
Az önzetlenséget imitálja.
Sunyi kétszínűség a barátja.

Megfakult fények

Vannak, kiknek nincs más „kincsük”,
csak a múltjuk és az álmuk.
Foszladozó pókfonállal
bélelgetik emlékágyuk.

Csapongó már a gondolat,
csendesen nyeldeklik könnyük.
Múltat és jövőt fürkészőn
hosszúra nyúlik éjjelük.

A holnap már nem ígéret.
Elárvult színű nappalok.
Fényét vesztette már a lét,
némán sikoltnak bús dalok.

Hímesként őrzik az érzést,
mi szívükben rakott fészket.
Gondolatban öltögetik
az utolsó, göbös fércet.

A halál mindig talányos.
Ránctalanabb úgy a lélek,
ha becéző kezet érez:
akkor nem olyan magányos.

Szegény – remény

Érzem a meleget a házunkban.
Kapcsolok kapcsolót, állíthatok rajta,
Nem kell, hogy a tüzet bárki is megrakja.

Pislákol a gázláng – néha ugyan gyengén.
Fűtök, ruhát veszek, eszem is,
És forgatom az elmém,
Mi sokkal kevesebb energiát emészt,
Ahhoz képest, hogy látom-nézem,
Mennyi embertársam él mély szegénységben.

Istenem, kérlek, de nem csupán Téged,
Ki teremtettél, s adtál emberi létet.
Nem kérem, de könyörgök azokhoz,
Kik ragaszkodnak minden haszonhoz.
Nem ügyelve, hogy másnak is maradjon,
Egy a lényeg: az ő zsebük dagadjon!

Őszike színei oly nagyon szépek,
Szegények szemébe vetít egy képet:
Látnak színt, éreznek illatot,
De félve-félik a holnapot.
Nem tudván mire fekszenek-kelnek.
Leheletfinom álomra lelnek?
A holnap is egy nap, mely odavesző,
Bánatos-nincs létbe süppedő,
Örök körforgó, fájdalmas, vad mező?

Van egy folyton visszatérő álmom,
Lelki szemeimmel mindig látom:
Út porát paskoló zápor után nyáron
Vágyódva szivárvány káprázatát várom.
Szél borzolta, tiszta, kék eget,
Mi egyformán kék mindenki felett.

Nem múlhatnak jó dolgok apróságon.
Hogyan valósulhat meg egy álom?
Nem tudom, de remélem a vágyálmom
Nem lesz utódainknak rémálom.

Néma sikoly

Tengődve a híd alatt
Sosem volt könny is elapad.

Visszatérő emlék múlt ködében senyved.
– Anyám szemében megült a bánat,
Néma sikolya nem hordozott vádat.
„Érted haragszom én, nem ellened…”

(Idézet: József Attila: Érted haragszom, nem ellened)

Magányos gyermek monológja

Századunk gyermekének álma

Sajnálom, apa, ne haragudj, kérlek.
Miért gondolom így? Erről most regélek.

Mikor megfogantam, dúlt a szerelem,
Pillangók szálldostak szívemben odabenn.
Gyengéd simogatás üzenete szárnyán
Ígéretet kaptam, sosem hagytok árván.

Ez a kinti világ számomra rémálom.
Gyengéd ölelésre, mosolytokra` vágyom,
Ölbeülős, meghitt mesehallgatásra,
Duruzsoló szóra, csak erre, nem másra.

Szerettek – mondjátok – két rohanás között.
Köddé vált érzelem tőlünk elköltözött.
Ne haragudjatok, Anyu, Apu, kérlek,
Nagy magányomban álmokat mesélek:

Hol nem volt, egyszer lett egy igazi család.
Megvitatták mindig egymás gondját-baját,
Futkároztak együtt napsütötte réten,
Számukra mindennap maga volt az Éden.

Nem csupán a kérdés hangzik el a szájból:
„Szófogadó voltál, kértél pénzt Apádtól?”
Vagy a másik oldal: „Siess, mert elkések,
Nem vagyok oka Anyád viselkedésének!”

Kezetek tele olykor ajándékkal,
De fukaron bántok a kedves szóval,
Nem suttogtok macim fülébe mesét,
Mikor álomtündér csókolja szemét.

Egyedül vagyok, kicsi szívem úgy fáj,
Nem segíthet ezen semmiféle bűbáj.
Este van, sötét, álomútra lépek,
Újra megjelennek az ábrándos képek:

Együtt sétálunk, fogom kezeteket,
Utcasarkon a szél velünk együtt nevet,
Felnőttetek végre, szüleim lettetek,
Szívetekből szárnyal felém a szeretet.

Sajnálom, Anya, ne haragudj, kérlek.
Olvastad az álom-ábrándos mesémet?
Nem, sebaj… ha majd felnőttél, megérted:
Miért vágyom oly nagyon szerető mesédet.

Életséta

Amikor még kislány voltam,
zsebkendőből batyut fontam.
Csutkababát beletettem,
előtte jól „megetettem”.

A kapuig sem értem el,
anya mondta: ej, csacsiság.
Elmesélte szelíd érvvel,
milyen veszélyt rejt a világ.

Lassan-lassan cseperedtem,
túrázó úttörő lettem.
Hátamra zsákot vetettem,
nótaszóra lépegettem.

Kamaszkorom egyik titka,
sátorbontás nem volt ritka,
vándorbotom kifaragtam,
s utamon dalra fakadtam.

Amikor már anya lettem,
gyermekem hátamra vettem.
Kutyagoltunk hegyen, mezőn
madárdaltól részegedőn.

rendezŐ

„Csak átutazó vagyok itt a földön…”

Élek mert megszülettem
Holtan magam nem temetem
Egyikhez sem volt sok közöm
A köztes időt megköszönöm…

„…egy utas, aki utazik tovább.”

Homo sapiens

Áradat

Félelmem vajúdik velem a szobámban
Kínosan kacagnék más baját ne lássam
Jobb kezem nyújtaná a kenyérszeletet
Bal karom markában kétség és szeretet
Bőrszínt nyelvet hitet adta a teremtő
Út vége egyező lankás a temető

Mivé válsz?

Pőrén születünk mindannyian,
rejtve bennünk ezeregy szellem,
– átlag, zseni, szenvedélybeteg –
mivé válsz? Sors megfejthetetlen.

Sok dolog lehet befolyással,
bennünk lakozik jó és rossz pár,
az erős jellem talpon marad,
a gyengét elsodorja az ár.

Út a feledésbe

Szebb napok emléke kísérti.
Kies táj karjaiban pihen
zsúpfedeles kis ház. Nem érti,
gazdája hová lett hirtelen.

Folyosóin hárfázik a szél,
festék pöndörödik rolókról,
verandán egy törött baltanyél
álmodik, mint fűz a folyókról.

Hervadnak a százéves rózsák,
szirmaikon harmatkönny ragyog,
udvaron már nem zajong jószág,
körötte az elmúlás vacog.

Varjú hangján éri a gyászhír.
Megtörtnek és fáradtnak tűnik,
vigaszt susog a hűséges nyír.
Szebb idők emlékei űzik,

lakóját elvitte a kórság.
Idő múlására nincs gyógyszer.
Kéményén még ülnek a gólyák,
…hmm, érte meg jönni fog a dózer?

Porban hagyott lábnyom

A jelen megismételhetetlen
bánat és öröm szikráit szórja,
– míg a holnap ágya még vetetlen –
utunk porában marad lábnyoma.

Az élet túl rövid. Értékesebb,
mintsem, hogy ne figyeljük jeleit,
néha megint, büntet, figyelmeztet,
ám nem vonja meg tőlünk kegyeit.

Vidámnak lenni jobban szeretek,
nevetve-sírva: csak egyszer élek,
a dühtől magányos lesz az ember,
zártságában fuldoklik a lélek.

Lehet tisztító olykor a sírás,
ha az élet túlcsordul a szemen,
– könyvedben úgyis ott a sorsírás –
hagyd, egy mosollyal letörölheted.

Tűz az avaron

Fáradt, nehézkes már a gondolat,
lassul a jelen múltat bontogat.

Felfal az idő, élet ostoroz,
Vágtat a perc, mint tűz az avaron.
Kinn rügyeket bontó erdő éled,
rejtekén patak fecserész-csacsog.

Virághímes rét, fűszeres illat,
zümmögő-zsongó bogármenedék.
Méltóságosan szelíd a látvány,
sugárzón szép, mint ifjú csemeték.

Lassul az éjjel. Lustul az érzés,
elfárad az elme, zsalut bezár.
Nap sugarával ébred a holnap,
letisztul sok emlék… édes – vagy – fáj.

Fáradt, nehézkes már a gondolat,
feledésbe merül a pillanat.

Sors-út

A kínzó emlékekkel ne gyötörd magad,
a burok felfeslik, kifakad kelése.
Szebb jövőt várva lelked diadalt arat,
és emlék lesz a fájó nyíl zizegése.

Halál ne rémisszen… rügyben leskelődött
árny-fény. Csalóka játék életed során.
A sors-út posványa játszik kerítőnőt,
csalfa szivárványként osonva foncsorán.

Erős hittel, szeretetben jön a remény,
– a belső viharon egyszer majd túlhaladsz –
kétkedést kizáró aknáknak a helyén,

az éterben forog száz aprócska csoda.
Néhanap darabokra kell törni ahhoz,
hogy újjászüless, s nevetve feljuss oda.

Kéz a kézben…

Méltósággal fogadják sorsuk.
Felneveltek három gyereket.
Rájuk simul közös ötven év,
együtt viselnek sors-sebeket.

Nem így tervezték, így alakult.
Nincs fedél már a fejük felett.
Vérük az is, ki eljátszotta,
aki a posványban megrekedt.

A nagy nem jön, feléjük sem néz,
pedig sok hajnal látta papát
– hogy fia diplomás lehessen –
nevelte a sok disznót, kacsát.

Karambol… Elment szemük fénye…
Legkisebb – be nem vallott kedvenc –
angyalok táborában van már,
talán fenn is ő lesz a kegyenc.

Kéz a kézben csendben, békében…
ülnek a padon révedezve,
az idővel szemben győztesként,
e percet áldottnak érezve.

Gazdag szegények…

Népes család volt. Hét ember.
Öt ácsingózó gyermekszáj.
Nem-nem, nem voltak módosak,
két kecskéjük volt, nem egy nyáj.

Nőttek. Mint orgonasípok,
sorjáztak ők egymásután.
Mesébe illőn osztoztak
falat kenyéren, són, ruhán…

Sodródtak négy égtáj felé.
Az élet szétszórta őket.
Szívükben őrzik tanait
mennybe költözött szülőknek.

A sír körül együtt állnak,
– idéznek régi dolgokat –
Gyertya könnyez viaszkönnyet.
Ősz színezi a lombokat.

Évszakváltó várakozó

Ballag az ősz az ablak alatt.
A teraszajtó tárva-nyitva,
a holdfényes este beszaladt
s körülnézett egy pillanatra.

Nyomában szilajul zúg a szél,
felesel bánatos panasszal.
Nem adja könnyen magát a tél,
még megbirkózik a tavasszal.

Szélfútta arcán pimasz grimasz,
– pedig már elég öregecske –
míg föld alatt kushad a csimasz,
fölötte hóvirágfejecske.

Ránk kacag az ezerarcú lét:
elmúlás előszele az ősz,
csodáljuk a tél fehér jöttét,
s belejt tavasz, a buja dizőz.

Hó és verőfény

Siklik a napfény hóbuckák között,
szikrázó szemcsén szórja sugarát,
a tél viháncol ősz háta mögött,
megörökölve muskotálylugasát.

Szép csipkét sző rá dérfonalából,
díszesen óvja a rügyfakadást,
hangos kacagás gyermeki szájból
üdvözli vígan a hószakadást.

Csússzon a fémtalp porcukorágyon,
ébresztő, szánkó, kori és síléc!
Télöröm nem élvezhető nyáron,
irigykedik most sok őszi vigéc.

Isten hozott Kikelet

Mióta a világ világ,
Mindig eljő, s
Nem kérdi ő: akarod?
Egy reggelen álmos szemmel
Kinyitod az ablakod,
És felébredsz azon nyomban,
Megtapsolod nagy boldogan
A rád vigyorgó, aranyszőttes,
Vidám, kacagó napot.

Sugarai csiklandósan
Cirógatják arcodat,
Önfeledten útra kelted
Sikamlós kacajodat.

Tavasztündér megérkezett.
Átéled azt az érzetet,
Mit csak a megújulás adhat,
S minden élőlény megkaphat.

A mosolyát megvillantja,
Rügyet fakaszt pajkosan,
A nyomában szellő fia
Ugrabugrál huncutan.

Fülemüle vígan fütyül,
Trilláznak a madarak,
Zümmögéssel felébrednek
Méhek, hangyák, bogarak.

Szolidan lép, óvakodva
Rákacsint a kis vakondra,
Ki megérezve jelenlétét,
Visszahúzza fejecskéjét
A felolvadt föld alá.

Megunták a téli álmot,
Szirmot bontanak a loncok,
És temérdek sok virág
Ontja feléd részegítő illatát.

Megköszönöm, Tündérlányka,
Ezt a csodás érzetet,
Mi lelkem patakját fakasztva,
Bút-gondot szögre akasztva,
Általad megélhetek!

Tanyasi idill

Az ablakokban muskátli virít,
– pedig őszvéget mutat a naptár –
makacsul nyarat nevetve, amíg
a közeli fákon érződik már

az ősz első, hűvös lehelete.
Áfonyabokor égőpír` ága
magányosan, akár egy remete,
merengve hajol patak partjára.

Behódol a nyár az ősznek végül,
múltba révül széltől borzas haján,
színes lombruhája egyre gyérül,
és gyökeret ver a tél a tanyán.

Kacsingató ősz

Agg korba lépett, távozni készül.
Díszes ruháját szórja ledéren,
színes cicomája egyre gyérül.
Pucérkodik. Nincs benne szemérem.

Miért is lenne, hisz` csábosan élt
három varázslatos hónapon át.
Zamatos termést érésre ösztökélt,
s ezer kézzel szórta ránk vagyonát.

Ködkönnyet ejtve búcsúcsókot hint,
aludni tér – mást már úgysem tehet –
szélkarjával még egy utolsót int.
Kacsint, s örökül hagyja a telet.

Tiszaparti ábrándozás

Tisza partján ülök csendes magányban,
S gyönyörködik szemem e mesés látványban.
Tiszavirág-pille szálldogál ezerrel,
Ily szépséget máshol nem láthat az ember.

Aranyló szárnyukkal buján repdesnek,
Rövid idő alatt élnek és szeretnek.
Nem félik a halált, ez az ő sorsuk,
Vidám hancúrozás egynapi mivoltuk.

Szeretem nézni a libegő levelet,
Mit a pihenni vágyó fűz elengedett.
Megkönnyebbülvén terheitől,
Téli álomra készülődve
Minden cifra ruháját levetkőzve
Álomra hajtja bús fejét.

Évtizedek terhét ágain cipelve,
Huncut tüskéit össze-összeütve
Jövendőt súg a bölcs fenyő.
Mosolyog az őszön, várván a tavaszt,
Nem vesztesként, hanem jól tudván azt:
Nem cselezheti ki a kis ravaszt,
Mert az kacagó, vidám napokat fakaszt.

Fenyőként én is fa életet élve
Várom, hogy jöjjön: ősz-tél-nyár-tavasz,
Életemben kezdődjön egy új szakasz.
Ritka magányom ajándéka a nyugalom,
Mi lelkem megszállja e békés alkonyon.

Őszi homály

Ködszőttes lódent öltött ma a táj,
fázós-didergőn pislákol az ősz.
– Árnyalt képek, talányok a térben –
míg teheti, a lankán elidőz.

Óvatos-félszeg a napnak gömbje,
párapamaccsal játszik a tónál.
Csillámtündérnek ágyat veteget
egy facéran libegő ökörnyál.

Hancúrozó, pajkos-lenge szélben
libben-lebben egy vacogó fűszál,
rekettyésből menekül a pára…
bú-bánat a lélekről tovaszáll.

Lassuló idő

Mily` gyönyörködtető az ősz.
A pázsiton avarszőnyeg,
ódon kárpitján a percek
krómsárga szálakat szőnek,

rézszínű, égetett-okkert.
Erdő napfoltoktól tarka,
vackot készít bőszen a vad,
s bükkösben még cserreg szarka.

Lassú esőt percegve hullat.
Háttal dől a nyári égnek,
szépséget színez öntelten,
s fricskát vet a közelgő télnek.

Varázslatos tél

Megérkezett a tél,
havazós az idő.
„Nem fér a bőrébe”
síléc, szánkó, cipő.

A hulló hópelyhek
gyönyört fakasztanak.
Keménykedj, zuzmós tél,
várjon még a tavasz!

Harsog az utcákon
gyermekek kacaja,
hiába sok mínusz,
mindnek kutyabaja.

Hólabda-hógolyó
porzik a kabáton:
– Szeretetből dobtam,
hidd el, jó barátom! –

Élvezem a telet,
a fehér tájakat,
derűsnek érzem én
a mindennapokat.

Szikrázik vakítón,
ropog a hólepel,
szemhatáron belül
mindent a hó lep el.

Fagy csípi az orrom,
vidáman elfedem.
Mosolygó hópillék
pilinckáznak nekem.

Tavasz

A természet illegeti magát,
kezd megújuló formát ölteni.
Avarszín jelmez nem nyerhet csatát.
A fákat új színbe öltözteti.

Rügyező bokor, színesedő rét,
felhőszegélyeken bodor fodor.
Mint nő, bársonyruháján ékkövét
mutogatja: mily` ékes e csokor.

A nap kivonja aranylándzsáját
– hitet ébresztve a szemlélőben –
meg-megdöfködi a köd palástját.

Zöldbe öltözik az egész világ
– összesimulnak a gondolatok –
új remények íve a kisvirág.

Régi nyarak árnyéka

Negyven fok odakinn. A szoba jó hűs.
Szófán ülök. Köröttem fényképhalom,
hangulatom hol szomorú, hol derűs,
míg emlékeimet glédába rakom.

Őszülő fejemben a gondolatok
letűnt napfénykoszorún szambát járnak.
Előtörnek ősrégi lenyomatok,
vattába takarva sorsukra vártak.

Szeretlek, nyár, te gyorsan elillanó,
köszönet az itt hagyott árnyékodért.
Emléked töretlen, fel-felcsillanó…
Nem adlak másnak egy kupa óborért.

Tavaszi melódia

Pulzál a ritmus múlt peremén
Vidul a szívem nap erején
Jelenem fénye most megigéz
Édes a létem egy csupor méz
Illatok-színek buja talány
Kerülj el engem buta magány
Harmatcseppben bujkál a holnap
Virágszirmok mosolyt dalolnak
Adj még időt Istenem kérlek
Tavasz van újra él a lélek
Becézzen szépen úgy szeretném
Tombolj hát bennem életremény!

Éledő természet

Napocska már melegíts is,
ne csak fényed ontsad,
aranyeső örvendezik,
hogy virágot bonthat.

Ébredeznek már a rügyek,
rigófüttyös hajnal,
kiszálltak a kaptárakból
méhek zengő rajjal.

kis vakondok megszülettek
mélyen az alomban,
virgonckodnak pajkos módon
földkupac halomban.

Simogató szellő szárnyán
érkeznek a fecskék,
mosolyt csalnak a világra
loncillatú esték.

Nélküle élet nem létezik…

Cseppnyi kis forrás buggyan a földből,
hűsítő nedűt kínál a mély.
Erecskévé nő, álmodik völgyről,
folytatva útját csermelybe ér.

Kis patak partján zöldellő élet,
– barkák, akácok – jövőbe néz.
Duzzad a sodrás, növekszik szépen,
kavicsmederből folyóba lép.

Illatok szállván sóhajok szárnyán,
friss fuvallattal megérkezik.
Duzzadó cseppvíz tengerré vált már.
Nélküle élet nem létezik.

Becsüld hát, ember, nagyon nagy érték,
létet fenntartó, folyékony kincs!
Hitelét százszor cafatra tépték,
pedig földünknek betétje nincs.

Pirkadat

Libben a napfény
rügyön serényen,
harmatcseppkönnyet
csókol le éppen.

Ledér a hajnal,
kacsint az éjre,
kacér a naphoz,
buján néz félre.

Ég alja izzik,
pirkad a reggel.
Madárfütty hallik.
Egy bíbic leskel,

csivitel vígan
verebek hada:
mosolygó szemmel
ránk kacsint a ma.

Ébredezés

Tó tükrén csillanó,
játékos napsugár
kacérkodik széllel,
pajkosan tovaszáll.

Nádasban megbújik,
megcsörrenti láncát,
visszatér a naphoz,
megtöri magányát.

Szitakötőpáros
násztáncát járja,
szivárványtündöklés
kettejük románca.

Cseppnyi béka ugrik,
vele huncut társa.
Szomorúan hajlik
vízbe a fűz ága.

Suttogva biztatják
egymást a kis rügyek:
pattanjunk ki, pajtás,
ébredjen az öreg!

Villámlik és dörög,
megjött a zivatar,
ezer kicsi ördög
pajkos vihart kavar.

Kukucskáló tavasz
próbálja szárnyait,
elsöpri a télnek
zordon lábnyomait.

Tiszaparti ábrándozás

Tisza partján ülök csendes magányban,
S gyönyörködik szemem e mesés látványban.
Tiszavirág-pille szálldogál ezerrel,
Ily szépséget máshol nem láthat az ember.

Aranyló szárnyukkal buján repdesnek,
Rövid idő alatt élnek és szeretnek.
Nem félik a halált, ez az ő sorsuk,
Vidám hancúrozás egynapi mivoltuk.

Szeretem nézni a libegő levelet,
Mit a pihenni vágyó fűz elengedett.
Megkönnyebbülvén terheitől,
Téli álomra készülődve
Minden cifra ruháját levetkőzve
Álomra hajtja bús fejét.

Évtizedek terhét ágain cipelve,
Huncut tüskéit össze-összeütve
Jövendőt súg a bölcs fenyő.
Mosolyog az őszön, várván a tavaszt,
Nem vesztesként, hanem jól tudván azt:
Nem cselezheti ki a kis ravaszt,
Mert az kacagó, vidám napokat fakaszt.

Fenyőként én is fa életet élve
Várom, hogy jöjjön: ősz-tél-nyár-tavasz,
Életemben kezdődjön egy új szakasz.
Ritka magányom ajándéka a nyugalom,
Mi lelkem megszállja e békés alkonyon.

Vihar előtt

Éjsötét, békés délutáni csend,
szürke hasú felhők ülnek az égen.
Szellő nem rezzen, levél sem zizzen
időtlen életű, bütykös tölgyeken.

Rám vetül lágyan egy álmatag árnyék,
gondolatom tán` a természet hallja.
Napfényszegény köröttem a tájék.
Fecskéktől már árva az ereszalja,

avart érlelnek a vén gyümölcsfák,
lomhán nyikorog a fonott hintaszék,
gerle riadtan, hirtelen fölvág.
Váratlan valahol megdörren az ég,

fürgén cikázik egy kósza villám.
Szél kavarja vadul a szántó porát,
vihar tombol távolabb a sziklán,
fehérre mosva a múltnak nyomorát.

Minden vihar után kisüt a Nap,
s reménnyel dúsul a búsuló szíve,
– igaz, egy villanásnyi csoda csak –
míg ölel a szivárvány színes íve.

Pitypangos pihenő

Üdítő élet kinn az udvaron.
Nicsak, nicsak, egy sárga, kis virág
fűszálak közt bujkál, rám mosolyog.
Élettel teli újra a világ.

Fehér szirmú, álmot dédelgető
százszorszép tömege virít amott,
szerény ibolya rózsa tövében
húsvéti parfümillatot hagyott.

Rigópár ugrál félelem nélkül,
gilisztát húz ki földből mellettem,
eledelt várnak éhes fiókák.
Tuják között a fészkük. Meglestem.

Vibráló színek ég kékje alatt,
akác fürtjein szorgos méhecske,
szellő borzolja lágyan a hársat,
sárgolyóval száll föntebb egy fecske.

Kirándulni jó!

Szép naplemente, éj ígérete:
ébredés után kirándulás.
Nem jön az álom, – gyermeki sóhaj -,
kárba vész minden fáradozás.

Víg kacaj csendül, ágyból kiperdül,
ámulva ásít a várakozás.
Tarisznya készen, süti a kézben,
indulhat már a kiruccanás.

Reggeli fényben izzik ekképpen
nyár végi péntek, színek-csodák,
csilingel patak, cseveg a kővel,
dalolnak rétek, lombok, mohák.

Önfeledt bájjal járják a tájat,
kicselezik a természetcsőszt.
Tartalékolnak. Tavaszt ígérve
eltesznek télre egy maréknyi őszt.

Miért?

Másképp is lehetne – büntetés vagy átok?
Talán válaszolnak majd évmilliárdok.
Vesztettünk vajon, vagy bírjuk még bizalmát?
Édent teremtett, mi bolondok bolygóját:
…és a sok gyökértől már nem látni a fát.

Ember és Föld

„Gondolkodom, tehát vagyok”
Minden felett törvényt szabok.

Emberek, kik többre vágynak,
Engednek a mohó vágynak,
Vagy éppen a tudomány
Lesz kár, s nem adomány.
Földanya már tűrt eleget,
Egyre inkább elege lett.
Szerető mosolyát talonba tette,
Arcába dobott kesztyűt felvette.
Hadba hívja hű seregét,
Eget, hegyet s tengerét.
Ránk zúdítja haragját:
Néphullással katasztrófát,
Földrengést, cunami árját.
Erdőkből lángcsóvát készít,
Ő is pusztít, már nem épít.

Gondolkodtunk, tehát voltunk,
Földünkre pusztulást hoztunk.

Emberi természet

Furcsa teremtménye a sorsnak az ember.
Tanítaná a természet, a legnagyobb mester,
De nem hagyja, nem figyel, nem veszi észre,
Hogy egojával magát készteti vesztésre.

Sírva kacagunk, ha boldogok vagyunk,
Mosoly mögé dugjuk oly sokszor bánatunk,
Harsogva hirdetünk emberisten misét,
Nem értjük, nem féljük az igaz igét.

Éltünkben sokszor zsákutcába futunk,
A falhoz elérve bambán bámulunk,
Nem akarván tudni az egyszerű tényt:
Kizárjuk magunkból az éltető fényt.

Jégen magunk alatt vágjuk a léket,
Nem húzzuk be időben a kéziféket.
Hiába vagyon, aranytárgy, nerc:
Pusztulóban Földünk, elfogy a „rükverc”.

Napfogyatkozás

Tüzét veszti a nap,
sápadozik arca,
önmagával vívott
tompa fényű harca.

Csalogatja tükör,
tónak tiszta vize.
Hiába csábítás,
kihunyóban fénye.

Szemérmesen bújik
holdnak árnyékába,
ám visszavágyódik
Földanya karjába.

Lerótta a körét,
folytatja pályáját,
és észre sem vesszük
fénye változását.

Arca pírja üdébb
talán, mint valaha.
Éltet és átölel
szikrázó mosolya.

A Föld jelei

Mióta Földön létezik élet,
mindig reméljük a tavaszodást.
Pacsirta dala kikelet hangja,
április okozna kavarodást?

Kiáltó csendben madár sem rebben,
jégeső veri a bimbózó fát,
olvad a jéghegy, hullik a fóka,
nem hallja senki a Föld sikolyát?

Küldi jeleit: járvány-sebei,
tomboló tornádó, zúdul az ár,
tűzvész csóvája, olvadó láva
fedi a kapzsiság hitvány szavát?

Őselem nélkül nem lehet élni,
utód szenvedi elődök vétkét,
óvjuk hát szívvel, őszinte hittel!
„Úr adta”, s ember elveszi fényét?

Bolondos április

Bolondos április. Hóval hinti
élettől duzzadó növényzetet,
fénylő nap sugara megérinti,
sárossá teszi az ösvényeket.

Múlt szava rezzen, majd halkul csendben,
fagyot felejtve megreccsen egy ág,
tél tükröződik olvadó cseppben,
a kelő nap a horizontra hág.

Bimbózó barka bársonyát bontja,
derűket ígérőn mosolyt fakaszt,
óarany jácint illatát ontja,
boldogan üdvözli már a tavaszt.

Kajszifa lombja serkenő rügyben
termés ígéretét hordozza már,
szorgos méhek nem férnek bőrükben,
virágkelyhek pora nekik a bár.

Gólyapár megjött, kelepel bőszen,
a békanépre félelmet legyint.
Április. Szeszélyét szórja éppen,
most havaseső szakad odakint.

Rügybontó reggelek

Rügybontó fákkal flörtöl a szellő,
ágak közt libben napsugár tánca,
tavasz csendje surranón zöldellő,
mögötte gyűrt arcú télnek ránca.

Rongyos foszlányú pillanat lobban,
álomrétről lép ébredő fénybe,
egy ajtófélfa szúetten roppan,
harmatcsepp csöpög mázas edénybe.

Sétára serkent hajnali permet,
pőre talpamon fűszálak csókja,
éles „csje”, „kjarr” töri meg a csendet,
fészkét óvja valahol egy csóka,

zizzenő hanggal suhan őkelme.
Neszei osonnak múló éjnek.
Üdítő légben frissül az elme,
bódult-kócosan csak lépek, lépek…

Napfelkelte a hegyekben

Sziklaszirten ébredezik a Nap,
fénye bukdácsol fehér hófolton.
Aranyuszályt von kies tisztásra,
szürke-pink pamacsok az égbolton.

Vándorfelhőkre kacéran kacsint,
bodraik közül néha kikémlel,
s újra kisüt, elöntve a tájat
félig síró, félig nevető fénnyel.

Fűszálon ragyog dérezüst szikra,
szellő szálldos a hajnali lankán.
Harangszó zendül a szirtek mögött,
reggelt köszöntve mély, érces hangján.

Társul egy szarka, ébresztőt fújva,
cserregő zsivajjal köszönve ránk,
talpunk alatt megreccsen egy tócsa…
tél pírja festi rózsásra orcánk.

A tenger őre

Találkoztunk hát. Hosszan kellett utaznom,
hiszen olyan távol van tőlünk a tenger.
Földhöz kötött, magányos őr. Mozdulatlan.
Több száz éve, hogy megalkotta az ember.

Az éji csend felett hunyorgó csillagok,
vízpára lehel bele a levegőbe.
Időtlen idők csiszolta kőrengeteg
burkolózik vízcsepp-permet lepedőbe.

Fáradt fénye átseper egy arra tévedt
hajó oldalán. Szikár pillanat mögött,
az ablakokon fénytüskék záporoznak,
s megnyugszanak a fodros hullámok között.

Gondolat a horizonttal eggyé válik,
anyagtalanul, úgy bumfordi-álmosan.
A sós permetburokban mélázok némán,
míg hörögve visszhangzik egy-egy szélroham.

Erdei pihenő

Hallgat a táj. Sejtelmek és titkok.
Víz csobog, csilingel hegyoldalban,
bukdácsol le sziklákon, köveken
kavics-mozaikmedrű patakba.

Zöld lombsátor a kékes ég előtt,
pufókon pöfeteg felhőpöttyök,
hasukat aranyfényben fürdetik,
virágokon zümmögnek a böglyök.

Nyugodt, szépséges léleksimulás,
lustán hömpölyög a folyó tova,
a mozdulatlan felszínen szinte
mint tükrön, csillog a Nap sugara.

Szellő nem rezzen, levél sem moccan,
Kabócák zenélnek, mesél a pagony.
Csepp-csepp, lopva megered az eső,
lombsátoron át rám hullik. Hagyom.

Természet rendje…

Tél kertaljában pipiskél bátran
rügyfakadással a szép kikelet.
Béka kuruttyol hínár tövében,
hangossá téve a fűzligetet.

Cserreg a szarka párját csábítva,
pár hét, és kikel a szarkafiók.
Természet rendje, vadászni menne,
ám óvják sarjukat pintyek s rigók.

Pompázó éden, nyúlfészek réten,
tó vizén úszik egy récecsalád,
nádasligetben rókafi leskel,
zsákmányra szaglászva: sunyi, galád.

Nyújtózom párat. Nézem a tájat,
az álmot hozó éj még tétova.
Illatos réten sóhajom légben,
a tavaszi szél sodorja tova.

Új év, új zsák

Dobd hátad mögé a zsákod,
miben múltad cipeled!
Ez éjszaka nem kell bánnod,
hogy a holnap közeleg.

Vidulj, kacagj, ropd a táncot,
szakadjon el száz topán,
hagyd el a tavalyi láncot,
száguldj az újév lován!

Ez éjszaka „lógj a szeren”!
Vegyél csicsás kalapot,
s újévben zsákodban legyen
minden napon malacod!

Árnyékok fénye

Koporsók, hamvakba hulló testek.
Emlékezünk azokra, akik elmentek.
Sírhelyek, melyek mellett állunk,
Lehajtjuk fejünk, összeér a vállunk.

Feldíszítjük a sírokat,
Kis harang misére hívogat.
Fénybe öltözött a temető,
Fohászunk hallja a Teremtő.

Hószirmú krizantém illata
Sóhajként száll a magasba.
Föld és dagadó felhő felett
Emlékek hada tágítja a teret.

Olvadó gyertyák viasza
Lelkünk egyetlen vigasza,
Ám szívünk izzó mécsese
Életünk örök részese.

Túlcsorduló érzelem

Mikor együtt a család, mindennap ünnep.
Burjánzanak bennem mosolyok és könnyek.

Mosollyal készítek ünnepi étkeket,
sósakat-savanyút, mézeset-édeset.
Töltöm a káposztát, sütök krémest, kekszet,
s szipogva idézek pár angyallá lett lelket.
Egy hang lebeg felém kócos szellő szaván…
várom gyermekinket, mint várt minket anyám.
Simítom szememmel a terített asztalt,
közben dúdolok egy jelentéktelen dalt.
Megjöttek! Itt vannak.. sírok és nevetek.
Meseszép hétvége: család és szeretet.

Mostanság minden szívjóságon könnyezem.
Bizonyosság: az idő telik. Öregszem.

Ünnepek ünnepe

Kisült már a kalács, a fenyő is díszes,
Finomak a falatok, teríték színes.
Érezni gyömbéres, csiklandó illatot,
Csillagszóró szikráz millió csillagot.

Szeretteid körében vársz a csodára,
Boldogság érzete lebeg a szobába`.
Meghittség-szeretet: az élet átölel,
mélyen fészkel énedben, szívedhez közel.

Betlehemi csillag letekint a földre,
Béke és szeretet áldott ünnepére.
Vándorol. Rója az útját várakozón,
Könnyfátyolos fénnyel, szánakozón.

Karácsony ideje ünnepek ünnepe,
Lelkekben duruzsol angyalok tanácsa.
Kinek van kenyere, önzetlen segítsen,
Nincstelen társaknak is legyen kalácsa.

Engedd, halandó, a szívedet remélni,
hiszen áramlik feléd az angyali fény:
Isten fiának születését őszintén,
csodaként, áhítattal merd megélni!

Ünnepek előtt…

zűrzavaros gondolatok

Szeretek szeretni, és szeretve lenni,
Családdal, baráttal ünnepeket ülni.
Boldog perceket kincsként megbecsülni,
Örök emlékként szívem zugába gyűrni.

Ínségben kell a szív-kaput kinyitni,
Kitárni nélkülöző társaink felé,
Hadd kapjon a tartalékból
Valahány lelki s anyagi szegény.

Oly kedves számomra minden,
Mi köröttem él s mozog.
Nem értem azokat, kinek gondja alig,
S az életre mégis rámorog.

Jelszava az álnokságnak:
Kapni-kapni, elmarni mindent,
Ám boldog álmot azok álmodnak,
Kik tisztelnek embert s Istent.

Mindenkinek van saját keresztje,
Ha nem is vihetjük helyette,
Tapossunk egy ösvényt előtte,
Érezze, hogy másként is lehetne.

Hála és békesség helyett
Harsognak szavak s fegyverek…
Néma a felszín, szótlanul fecseg,
Őrjöng a világ, durva és beteg…

Húsvét táján

Kacsa, csibe, nyuszi füle,
a magyar lány igen fürge.
Húsvét előtt térül-fordul,
körülötte minden mozdul:
virgonckodik a fakanál,
sütőlapon tortát csinál,
a disznó sódarja járja
víg táncát a füstölt pácba`.
Retek, uborka, saláta
felkerül a hidegtálra,
házi hurka, töltött bárány,
jó eledel húsvét táján.
Aki e házba ma betér,
várja a frissen sült kenyér.
Matyó hímzéses abroszon
finom étek az asztalon.
Elkészült a hímes tojás,
kezdődhet a locsolkodás!

A férfinép, ifjak, vének
locsolkodni elmenének`.
Legényember nem jár maga,
zsebében a húsvét „szaga”.
Ki nem hagyná azt a csodát,
mutogassa locsolóját.
Ám hogyha már elővette,
– magát a lány sem kérette –
hagy szálljon illat permetje.
Miska kancsó pohos hasa
finom ó-bor bizalmasa,
csordultig a talpaspohár,
szomjas locsolkodóra vár.

Véget ért a locsolkodás,
elfogyott a piros tojás,
a lányok mind megszépültek,
a legények hazatértek.

 

Szilveszteri csujjogató

Az én házam az én váram
Lépjél be barátom bátran!

Pirul már a zsenge malac,
Ez ehető, nem a lazac!

Ne lőj verébre ágyúval,
Lakjál jól a négylábúval!

Nem babra megy már a játék,
A fazékban lencsét látnék?!

Eső után köpönyeg,
Amit főztél, edd is meg!

Ez van, ezt kell szeretni,
Most kell jókat nevetni!

Aki á-t mond, mondjon bé-t is,
Jobb egy ittas, mint egy dilis!

Amit nem kívánsz magadnak,
Te se tedd embertársadnak!

A kákán is csomót keres,
Csúszik az út, meg a feles!

Az ár ellen nehéz úszni,
Holnap lehet hason kúszni!

Minden jó, ha a vége jó,
Elfogyott a sok fogvájó!

Nem mind arany, ami fénylik,
Pár óra már csak éjfélig!

A jó bornak nem kell cégér,
Pezsgőgőzös már a légtér!

Velünk, aki nincs ellenünk,
Új évet kell megkezdenünk!

Ember tervez, Isten végez,
Egészséget, békességet!

Gondoskodó Télapó

Ki az ágyból hétalvó!
Befagyott már lenn a tó.
Ébresztő, krampusz, manó,
Kukorékol tyúkapó!

Várnak ránk a gyerekek,
Fürgén tüsténkedjetek!
Egy percet sem késhetünk,
Erről szól az életünk.

Kérlek szépen, Hóanyó,
Rázd meg azt a dunnát!
Hulljanak a hópelyhek,
Hadd járják a rumbát.

Szarvasokról le a pányvát,
Fogom már a varázspálcát!
Gyorsan ide kucsmát, bundát,
Kurjantsunk egy éles-kurtát:

Hozzátok a puttonyt, zsákot,
Rakjunk sok kalácsot, fánkot,
Csokoládét, cukrot, almát,
Nyissuk meg mikulás-csapját!

Útra készen, csengő csendülj,
Szarvasok repüljetek,
Nem várhatnak mindhiába
Ácsingózó gyerekek!

Ajándék a kis csizmákba`,
Nem fényesedtek hiába.
Szikrázó cseppű csillagfények
Mosoly-szemekben tündökölnek.

Hazafelé száguld a szán,
Egy évig majd pihenünk.
Jövőre is jön az ünnep,
S újra útra kelhetünk.

Hóóóóha-hóóóóóó!

Ajaj, korosodik már a fejem,
Majdhogynem elfelejtettem.

Tegyétek e ládát földgolyó szélére,
Irgalom van benne, emberség és béke.
Sok ennek a földnek nélkülöző népe,
Tán` utat találnak szívek börtönébe.

 

Angyali érintés

Hódara hullik,
zsenge szél libben,
arcunkra pírt hint.
Magasztos hitben

éjféli mise,
ünnep-áhítat,
karácsonyesti
öröm átitat.

Együtt a család,
zendül az ének,
érezzük balzsamát
angyali kéznek,

ünnepi csendben
lélek elcsitul,
meghittség ölel,
áldás ránk simul.

Ünnepre várva

Morózus éjszaka torkán kizúdul,
pelyhekben hull a kavargó fehérség,
hideg szőkeséggel lámpatestre ül.
Múló pillanat, porladó ledérség.

Gyöngyszürkén csillog, pislákol a hajnal,
vacogva szunyókál kert alján a táj,
hamarosan vége ismét egy évnek,
akolba terelve már a birkanyáj.

Karácsony: ünnep közeleg. Fényekkel,
illatokkal telve, csodára várván,
…emberi gyarlóság sötét foltot ejt
körülöttünk a világ boldogságán.

Szívek apró öröme…

Kigyúlnak az esti fények,
Csillagok és hold ragyog,
Fényfüzérek az égbolton,
Idelenn színes ablakok…

Kis harang kondul, a város mozdul
Ropog a hó a talp alatt,
Misére indul, lélekben tisztul,
Fagyöngy-ív alatt áthalad.

Gyermekkacajban zengő dallam,
Ártatlan lelkűn, csiszolatlan.
Áldás útján gonosszal megvív
Mennyei lélek s földi szív.

Szívek apró öröme karácsony csodája,
Lelkeket simítja angyalok keze.
Kiben szeretet él, megvan mindene,
Soha nem lesz üres, fájó magánya.

Ármányló szándék elvész a ködbe`
Hívő ember szíve énekel,
– gazdagság, pénz tükre görbe –
Egy ölelést mindenki megérdemel.

Mézeskalács illata mámor,
Íz-dallammal hívogatón:
Fáradt idegen lépj be az ajtón,
Átmelegít a fűszeres bor.

A mi karácsonyunk

Legmeghittebb ünnepet várom.
Karácsony. Különösen vágyom
a szeretetnek fényeire.
Talán együtt lehetünk végre,
s valós lesz dédelgetett álmom.
Idén csak kis időt lecsípve,
a napi terheket enyhítve
lophattunk pár napot egymásnak.
Imádom minden pillanatát.
Köröttem zsongó, halk zeneszót,
édes kalács- s fenyőillatot,
csengő szentestén szóló hangját,
mibe kezem lehel életet,
s az örömkiáltást: csöngettek!
És e drága gyerek-felnőttek
imádják, hogy idétlenkedek,
mint anno, önfeledten várva
a Mikulásra s Jézuskára.
Áldást osztó minden pillanat,
mit közösen, együtt tölthetünk.
Kizárjuk így a külvilágot,
szemeinkben szeretet ragyog,
s apró tűlevelek ontanak
felénk meghitt reményillatot.

Ünnep után

Csendes lett köröttem ismét a ház.
Odakinn egy vén harang búsan bong,
lelkemben még ünnepi zene szól.
A csend hangja lágyan, ringatva zsong.

Télies este havazás nélkül.
Ablaküvegen csillagfény neszel,
valahol riasztó hangja visít,
szomszéd kutyája nyüszítve felel.

Tegnap varázsa köröttem sétál,
megérint az itt maradt szeretet,
körbelengnek a múlt illatai,
s nincs távolság: összeérnek a lelkek.

Tündérlány

Tündérlányka voltam, csicsás-parfümözött.
Ligetben sétáltam önfeledt-könnyedén,
friss szellő szuszogott vígan a fák között,
rózsaszínű mosolyt küldtek rózsák felém.

Táncoltam mezítláb rétnek selymes füvén,
tücsök hegedülte a talp alá valót.
Tündérek kertjében fogócskáztam fürgén,
kacagva elkaptam a mókás kis manót.

Nem riasztott zápor, vihar vagy a dörgés.
Kergettem a felhőt, a bohókás napot…
– idilli képeknek véget vet egy csörgés –
Istenem segíts!… még álmodni akarok!

Megmondom… vagy mégsem?

A barátom újságíró,
indított egy új lapot,
rám testálta bizalommal
az időjárás rovatot.

Csak röviden és tömören,
nem kell hozzá sok szöveg,
segít majd a „Dávid naptár”,
nem pletykát vár a tömeg.

Első cikkem imigyen szól
sanszos megpróbáltatásról.

Napos, meleg lesz az idő,
azt mondják a csillagok,
a szemésznél Pista bácsi
a botjában felbukott.
Valószínű… vagy tán mégsem,
holnap jön egy hurrikán,
hajbakapott Julcsa s Marcsa
piacon a sült pulykán.
Kéményseprő füstjelére
a felhő foszladozik,
füstbement a pásztoróra,
férj hazabotladozik.
Alakulhat futó zápor
magas, havas tájakon,
megnősült a szomszéd Gábor,
Pállal vigad nászukon.
Elveri a jeges eső,
ki Zsótól táskát lopott,
nem látta a balga-dőre,
hogy az mily` ütött-kopott?
Nem is volt abban semmi más,
csak „tépőzáras” – zsebkendő,
és fizetési felszólítás,
halom csekk, fizetendő.
Enyhe széllel, piros éggel
holnap is lesz pirkadat,
nem biztos, hogy tejjel-mézzel,
de az a nap is elszalad. 

A vadász

Fess legény a vadász, duhajkodó kedvű,
lecsúszik a torkán olykor egy kis nedű.
Vidám, pajzán kedvét soha meg nem bánja,
gyakran szemet is vet az erdész lányára.

Napja vígan telik – el is múlik hamar -,
asszonya lelkében kétségeket kavar.
Vetkőzik a vadász hazaérve este,
gyanakvó feleség árgus szemmel leste.

Észrevette rögtön, lángvörös lett arca.
Messziről virított alsónadrág korca.
Ezeregy gondolat a fején átfutott,
értelmes válaszra egyedül nem jutott.

Féltékenység tüze lángra kapott benne,
kétkedő fohásza sóhajként szállt mennybe:
– Mondd meg nekem, kérlek, mindentudó atya,
hogy került férjemre fordítva a gatya?

Barátságos jó tanács

Hajdan, úgy húsz évvel ezelőtt,
– tán` régebben is lehetett –
barátnémnak a csípőjébe
műtöttek új szerkezetet.

Nehezen járt, fájt a lába,
meggondolt minden lépést.
Született humortasak volt,
imádta a nevetést.

Százötvenkét centire nőtt,
s vagy nyolcvan kiló lehetett,
eltüntetett se perc alatt
főtt és sült húshegyeket.

Nem lesz ez így jó, Marikám,
– mondtam neki aggódva,
másik lábad is tönkremegy,
járkálhatsz majd kínlódva.

Huncutkásan nézett reám,
láttam szemében a csínyt,
tudtam, most már nevetnem kell,
mert mókásan rám kacsint.

– Ha rád lel a kórság, babám,
választanod nem lehet.
Adj meg hát mindent, mi jár
a testnek és léleknek!

– Bármilyen életet élt is
a kövér szamár, csak lefogy,
a sovány pedig megdöglik,
egyszerűen földre rogy`.

Kacagtam egy hatalmasat,
szóhoz jutni sem tudtam.
Tudjátok, a sovány szamár
bizony én magam voltam!

Szívkirály

Új ház épült a szomszédban,
csili-vili tető, pajta.
Gerincén egy délceg szobor,
szélkakas pörög fenn rajta.

Nagy hanggal van biz` őkelme,
hogyha a szél megforgatja,
az udvarban élesen szól
fémvitéznek érces hangja.

Felkapja a fejét erre
Gyöngytyúk Gyöngyi, udvar szépe,
hallgatózik, nézelődik,
s fölrepül a kerítésre.

Ámuldozik, szíve dobban,
nem számított ily csodára.
Végre itt van, végre eljött
szíve régen várt királya.

Napokon át csak csodálja,
– hiszékeny tyúk, majd elalél –
nyínyúnyínyú… neki dalol?!
Egy nap csend lett. Elállt a szél.

Talán…

Azokat az éveket,
ó, mennyire imádtam,
amikor még „füttycsali”
éveimben jártam.
Mert voltam annyi idős,
mint sok-sok ifjú leány,
ha szépen kérdeznének,
szívesen elmondanám,
mit tennék másként… talán…

Fogas kérdés

Valamikor régen, mikor megszülettem,
Ugyanígy nem volt belőle egy sem.
Lassan-lassan, az idő haladtával
Tele lett a szám erős fogacskával.

Téptem, rágtam, haraptam,
Használtam, ahogy akartam.
Sercegett a számban a lédús alma,
Elfogyott előlem a sok étel halma.

Ha kinyitottam számat,
Mind a harmincketten
Tündöklőn szikráztak,
Amikor nevettem.

Ám rám köszönt az élet alkonya,
Győztes lett az idő `vasfoga`.
Egyenként elkoptak, odavesztek,
Mind-mind az enyészeté lettek.

De látom a dolognak a jó oldalát:
Reszelve eszem a körtét, az almát,
Nem dagasztja hasam a zsíros csülök,
Egy pohár kefir mellett mélán csücsülök,
Foszlós, puha kalácsot majszolva,
Az étkek tábláján cudarul mattolva.
Bánatosan ugyan, de tudomásul veszem:
Egy ideig csak pempős ételt eszem.

Megadón várok rég megírt sorsomra.
Már beletörődve azért fohászkodom,
Hamar növesszen újat a fogorvosom,
Hogy mielőbb élvezhessem ismét
A kulináris élvezet művészetét!

Kívánságkosaram

Adjon Isten minden jót!
Szomjas földnek áztatót
Csirát az ültetett magnak
Friss hajtást erdei vadnak
Virágport a méhecskéknek
Kaptárakba csordult lépet
Kalászokba duzzadt magot
Tiszta vizű hűs patakot
Simogató, langyos szelet
Madarakat házak felett
Napsugarat, melengetőt
Gólyát, fiókát etetőt!

Adjon Isten jó napot!
Parasztnak sok jószágot
Legelésző szürke marhát
Tyúkot, nyulat, ludat, kacsát
Ácsmunkásnak szekercét
Pékmesternek kemencét
Kertésznek illatos kertet
Mérnöknek hidat, repteret
Sportolónak szerencsét
Nyaralónak medencét!

Ad az Isten minden jót.
Adjunk mi is hasonlót:
Reszketőnek kabátot
Magányosnak barátot
Üres szívnek családot
Hazátlannak országot
Nem látónak üvegcsét
Üres tálba húst, lencsét
Friss vizet a szomjazónak
Lábbelit az utazónak
Takarót, kinek nincsen
Osztozzunk apró kincsen:
Ölelést, annak ki reszket
Szórjuk szét a szeretetet!

Az út

Tegnapot figyelve a ma holnapba lép,
Olykor fekete, máskor színes a kép.
Rövid az utunk, simának tűnik,
Sunyin a mezsgyén egy kátyú megbújik.

Óhatatlan rálépsz egy göröngyre.
Haladsz tovább. Elzárva zsilipeket
Mosolygúnyás lidérced leplezed.
Ficamodat ikonként cipeled örökre.

Könyv(v)el-és…

Ha a könyvnek karja volna,
Visszanyúlna a régmúltba
Apáinkhoz, kik felolvastak.
Petróleum szűrt fényében
Szállt a mese a légtérben.

Ha a könyvnek lába volna,
Bevinne a könyvesboltba.
Bemutatná nagy családját,
Vigasztalná a sok árvát.

Ha a könyvnek szája volna,
Régi regéket dúdolna
Azoknak, kik megérdemlik,
Nemcsak a technikát szeretik.

Ha a könyvnek szeme lenne,
Füledbe bogarat tenne.
Nem ragadnál le a mánál,
Nyitott szemmel továbblátnál.

Ha a könyvnek szíve volna,
Mindenkiért úgy dobogna,
Szegény házba bekopogna,
Senki gyomra nem korogna.

Ha a könyvnek lelke volna,
Nem lennél magányos soha.
Álmot álomra halmozva
Reményeket visszhangozna.

Ébresztő, ember, vedd már észre,
Hiába hajtasz őrült mód a pénzre,
Ha lelked sivár, agyad üres,
A látszatnak élsz, mint kutya, a rühes!

Van a könyvnek szíve, lelke,
Légy hát a könyv Mohamedje!

Szóval szól az ember

Írom én, nemcsak rajzolom,
ám mosoly ül az arcomon,
mikor látom a képeket,
amint a gépi, vigyorgó,
sárgán, színesen virító,
szavak nélküli kis jelek
írásomnál megjelennek.
Gép által kreált válaszok,
rutin jelképpé váltatok.
Ám sokkal jobban szeretem,
ha mondjuk vagy írjuk a szót.
Mosoly, boldogság, szeretet,
harag, bosszúság. Ingerek,
mi nap mint nap ér bennünket.
Anyanyelvünk számomra szent
kiváltság, egyedülálló,
választékos, dallamos csoda,
kifejezhetsz mindent általa.
Hihetetlen, mi élményt ad
egy beszélgetés, üzenet,
még akkor is, ha néha bánt,
lelket melengető lehet.
Nyelvünk érzésben sem szegény…
…hát, valahogy így látom én.

Kaméleon

A csődület része.
Oly sokszor feltűnik,
szürke napjainkba
epeként felgyűlik.

Nem mindig feltűnő
színeváltozása,
közegbe olvadó
az átváltozása.

Ilyen volt tegnap is?
Dehogy, e kép hamis!

Korszakok váltása
nem hagyja őt tétlen.
Színeváltó művész,
neki mindig „éden”.

Öncélú mihaszna,
lábon járó dendi,
mindenkit lesajnál,
„maga telt” pökhendi.

Életstílusával
csakis egy bűvöl el.
Igaz fajtájából
valós jegyet visel,

egyetlen színváltó:
az a kis tarajos.
Mindig természetes,
soha nem „ganajos”.

Cédulák

Születéskor karodon, mint a többinek,
Nem tudod még megkérdezni: ez minek?

Kisgyermekként oviban egy lapocska
Mutatja, míg itt vagy, jeled napocska.

Buszon, villamoson tömeg-közlekedsz,
Egy tikett lyukasztásával már mehetsz.

Munkába érsz, bejelentkezel,
Blokkolóóra lyukasztással kezel.

Mikor vásárolsz, az árukon lóg,
Megnézed százszor: elég olcsók?

Próbálj meg élni, addig míg lehet,
Lépj át a cetlik, korlátok felett.

Utolsó utadon lábujjadon fityeg,
Akkor már nem kérdezed: ez minek?

A népi szólás mondja, elhiheted,
Batyus halottak márpedig nincsenek.

Mindennapok hősei

Emberi lények, kik két lábon járunk,
Anyától születtünk, de mind másra vágyunk.
Van, kinek kincs kéne, van, kinek hatalom,
Közben elfelejtjük: az egészség jutalom.

Mi, kik rohanunk, alig vesszük észre
A fájó sóvárgást azok szemében,
Kik kényszerből ülnek a kerekes székben.
Elénk tárulnak a végtelen csodái;
Másoknak mindezt elfedi pillái.
Halljuk, a megtérő fecskék csivitelnek;
Társaink néhányan siketnek születtek.
Két kezünk tevékeny, ölel, simogat;
Vannak, kiknek a sors nem adott karokat.

Pedig közülük is alkotnak szépeket.
Szájat, lábat használva, nem kezeket,
Úgy keverve szédületes színeket,
Hogy laikusnak bámulni is élvezet.
Küzdeni tudásuk példaérték lehet,
Olimpián szereznek dicső érmeket,
Zenét komponálnak lelkük békéjével,
Számunkra sejthető életértelmével.
Nekik is boldogság egy csók, egy ölelés,
Néha fáradságos reggel a felkelés,
Gyermekük kacaja szívük melengetik,
Napi létüket ők is családdal élhetik.
Kicsit csak mások, de soha ne feledjük,
Hétköznaponként nem más az életük.
Csak több a terhük, mint mindazoknak,
Kik egészségesen javakért nyafognak.
Magam részéről szem előtt tartom,
Fejem alázattal előttük meghajtom.

Kicsi hazám, szeretlek

Van egy ország, hol a magyar nemzet él.
Szívekben máshol is magyar szó zenél:
Asszonyokban, akik szültek gyermeket,
Kiket magyar vérű férfiak nemzettek.

Itt van a mi kis kincset érő szigetünk,
Hol békében élhetne nemzetünk,
Ha nem szítana galádul viszályt
Egy maréknyi magát imádó renegát.

Magyar vagyok, büszkén vállalom.
Ez az ország hazám s otthonom.
E kicsi földrész mindent kínál nekünk:
Rónát, folyót, hegyet, s van tengerünk,
Természet kincseit, mit sokan csak nézhetünk…

Élvezhetnénk, ha erőszakos hangok
Nem szólnának, mint lélekharangok
Kongva-sározva más ember érzését,
Mit sokan úgy élnek meg, mint létük kivégzését.

Nem, nem teheted ezt velünk, sors,
Ne mondd, hogy a magyar ostoba!
Vert már minket Isten ostora:
Századokon át volt sorsunk mostoha.

Igazol minket a múlt: erős nép a magyar.
Hiába acsarog sok kifent, éles agyar,
Amíg egy öntudatos magyar szív dobog,
Történelem vonatán a jelen tovarobog.

Hazug a szó, mint a komisz élet.
Kapni nem kapunk, ám sok az ígéret,
Mit jól ismernek leginkább a vének,
Kikben mégis él még bizakodó lélek.

A múltba vesznek majd, és újra lesz jelen.
Tudom, nehéz dolog a türelem.
A bölcs türelemmel gyúr a kivárásra,
addig sem hagyja hazáját sorsára:

– teszi, amit tehet: itthon,
vagy hontalan a világban élve
tipródik léte végkimenetelébe`.

Szív-kór

Szikrától lobbanó lángtenger: szenvedély.
Emberben szunnyadoz`, rejtőzködően él.

Vak düh fenevadja törhet a szabadba,
Ha nem parancsolsz megálljt önmagadra…
Beteríthet mámor bársonyával az éj,
Csillagfénycsodába repíthet a kéj…

Lelkünknek pókjai hálót fonogatnak,
A démonnak ne higgy, csak az angyaloknak!

Nővérem születésnapjára

Tudjuk, a sors keze nem mindig simogat,
ám ha egyikkel elvesz, a másikkal ad.
Emberből vagy Te is, éltél borút, derűt,
őrizd az édeset, s feledd a keserűt!

A hajad ősz, de szívedben tavasz él.
Szeretetre, boldogságra születtél.
Vidítson a ma, unokák mosolya,
s öleljen hamar duci dédunoka!

A jelen idő Tiéd egy az egyben.
Soha ne legyen hiányod jókedvben,
kevesebb figyelem soha ne érjen,
legyen minden perc ezerszínű éden!

Hála-imát rebegünk, hogy vagy nekünk,
nélküled sivárabb lenne életünk.
Hisszük, sokáig itt leszel közöttünk,
teszel egy évkört, s újra köszönthetünk.

Hetven év csiszolta, fényezte a lelked,
ágaidból friss hajtás, csemeték keltek.
Ezután pihenj is, maradj néha tétlen,
Istenünk egészségben sok évig védjen!

Buborékbál

Sok-sok színes buborék
Hancúrozik vígan,
Mint a tornaversenyen
Terpeszben és hídban.

Bukfencet vet pajkosan
Az a kicsi sárga,
Szaltózik a rózsaszín
Boldogan utána.

Rumbázik a jobbszélső
Lila tütükében,
Dagadt barna elillan,
Úgy látszik, tünékeny.

Keringőzik a piros
Ringatózva, lágyan,
Kényeskedve pipiskél
A zölddel egy párban.

Ezer színes gömböcske
Röpke életébe`
Tündérkertet varázsol
Gyermekek fejébe.

Kinyílik a kicsi arc,
Mint a tubarózsa,
Buborékbál ritmusát
Boldogan tapsolja.

Önfeledten kacagva
Biztatja az Apját,
Még-még fújjad, táncoltasd
Azt a sok mihasznát!

Hóhancúr

Elindultunk, jó barátok,
Szánkózni a hóban,
Építettünk egy hóembert,
Osztoztunk a jóban.

Fejfedője piros fazék,
Gombszeme szénmaradék,
Sárgarépából az orra.
Nem számíthat idős korra.

Kettő karja egy-egy faág,
Öt ujjúra formáztuk,
Amíg találkozni tudunk,
Barátsággal megrázzuk.

Nagy visongás közepette
Csúszik szánunk a völgybe,
Sebességhez nincsen fékünk,
Fennakadunk egy tölgybe`.

Hempergünk a selymes hóban,
Harsányakat kacagunk,
Két kutyánk is velünk fetreng,
Visszahozzák kalapunk.

Alkonyfátyol már a tájon,
Kezünk-lábunk átfagyott.
Várt reánk a forró csoki,
S mamánk ágyba bújtatott.

Répamese

Egyszer a nyúl és a csiga
Rátalált egy keresztútra.
Keresztúton – no még ilyet –
Egy szép répa illeg-billeg.

Vitába is szálltak érte,
Ki talált a csemegére?
A bölcs bagoly arra téved,
Ő vet a vitának véget:

A répa tulajdona azé,
Aki hamarabb hazaér.

Nem kihívás – mondta a nyúl
S legyintett egyet hanyagul.
Ha a nyúlcipőt felhúzom,
A félvilágot átszáguldom.

Csiga sunyít szarva alatt,
– No, nekem ez nem feladat.
Nekem ugyan nincsen lábam,
Pikk-pakk benn vagyok a házban.

Cserfes szarka erdő szerte
Az eredményt szétkürtölte:
Versenyt csigabiga nyerte.

Mire a nyúl visszaérkezett,
A vetélytárs megéhezett,
S jóízűen reggelizett.

Barátlátogató

Gyereknapon, uccu-rajta,
Menjünk ki mind a szabadba,
Ki-ki hozza a járművét,
Biciklijét vagy rollerét!
Találkozzunk pár baráttal,
Házi és vad állatkával,
Beszéljük meg, hogyan élnek
Lakói udvarnak, rétnek:

Cirmos cicák lustálkodók?
Dehogy, olykor egérfogók.

Tyúkanyónak mi a dolga?
Rántottához tojást tojja.

Milyenek a buldogok?
Önfejűek, kullogók.

Miért visong a malac?
Mert négylábú, s nem lazac.

Láttál lovat valaha?
Igen, szólt is, nyihaha.

Mért nem indulsz, Csacsi Ödön?
Mélázok a csökönyömön.

Hogy mozog a Tapsifüles?
Ugri-bugri nagyon ügyes.

Mit cipel a csigabiga?
Hátán háza, a pajzsika.

Mit dolgozol, fecskemadár?
Készül sárból a fecskevár.

Mit csinálsz itt, „Kelep Elek”?
Csacsi kérdés: kelepelek.

Hogy hívjalak, denevér?
Becenevem bőregér.

Mit cselekszel, kis Sün ördög?
Egész nap csak itt sündörgök.

Jól eltelt ez a napunk,
Jutalmul fagyit kapunk,
Hazaérünk nemsokára,
Bebújunk a puha ágyba,
S arról szólnak majd álmaink,
Mit csináltak barátaink.

Ravaszdi és Ravaszka (kas)

Volt egy kakas, oly fenséges,
nyakán tolla színes-ékes.
Természete is jóságos,
a taréja méltóságos,
hasonló egy koronához.

A baromfiudvar réme
kinézte őt estebédre.
Ám azután gondolt egyet:
– Meghagyom az életedet,
megszerzem a fejdíszedet!

Tudjuk jól, a róka ravasz.
Kakasra sem lehet panasz.

Settenkedőt észrevette,
magában jól kinevette:
– Megállj, róka, kapsz egy leckét,
nem bántod többet a gyengét.

Összesúgott tyúkjaival,
lányaival, fiaival,
aztán hangját kiengedve
kukorékolt pöffeszkedve:

– Bizony, mi csak magot eszünk,
amit gazda szór ki nekünk.
Tyúkom olyan tojást tojik,
miben taréj növekedik.

A ravaszdi ezt meghallván
a szemétdombhoz somfordál.
A fejében egy gondolat,
hízelkedő cselt fontolgat.

Hogy a taréjt megszerezzem,
a kakassal kell megegyeznem:
– Ó, te udvar szép királya,
úgy fáj fogam egy tojásra!

Szól a kakas: – Lesz tojásod,
megveszem a barátságod!
– Rendben, haver, megfogadom,
a tyúkudvart békén hagyom.

Alkut kötött a két „barát”,
elhagyta róka a tanyát.
Odújában máig várja,
nőjön taréj a tojásba`.

A Petike kacsája…

A Petike kacsája
Fölszállna egy fűzfára.
Kicsi ember nagyon okos,
Visszafogja tollas-tokost.

Nem repülhetsz, buta jószág,
Idelent vannak a tócsák.
A szárnyacskád nagyon gyenge,
Nem visz fel a fellegekbe.

Éhes héja rád lecsapna,
Gonoszul megkopasztana.
Velem akkor mi is lenne,
Kit ölelnék a keblemre?

Piros hímes, süti, ízes

Húsvét közeleg, gyerekek,
készítsünk sütit, kereket!
Lisztet, sót teszünk a tálba,
el is készül vacsorára.

Megcsűröm, megcsavarom,
ujjam körül forgatom,
tojáshabot felverem,
tetejére rákenem.

Megsült a finom pite,
asztalhoz hát izibe`,
ha megtelt már a pocak,
tojást festünk, pirosat.

Locsolkodók hada, ha jön,
hadd érje őket is öröm,
saját kifestésű hímes,
mellé süti, finom, ízes.

Egri rege

Valamikor, réges-régen
Erős vár állt e vidéken.

Ám egyszer egy eszement,
Ki sosem látott tehenet,
Úgy gondolta, megtámadja,
Mert ő a törökök „nagyja”.

Nem számolt ám a virtussal,
Szittya magyar habitussal.
Könnyű győzelmének terve
Úgy szállt el, mint a pernye.

Hiú ábrándja szétfoszlott, mert
Mindenki, ki élt és mozgott,
A várfalra sorakozott.

Vállvetve a vártán álltak ifjak, vének,
Forralták a gulyást a fehércselédek.

Tengernyi turbános ellen
Egy maréknyi erős jellem.
Kívül ágyúk kőlövegekkel,
Belül Gergely ezermester.

Támadott a török ezres seregével,
Nehezen bírt ám a hős egri néppel,
Nem tudta a balga, balszerencséjére,
Hogy ereikben folyik a hegy bikavére.

Valamikor, réges-régen,
Lerombolt várfal tövében
Eltűnt a jókedv est ködében.
Szomorú arcok, mind feszültek.
Lábaik előtt hősök feküdtek,
Kik nagy csatát vívtak,
S kiontott vérükkel
Történelmet írtak.

Szerző: Pocsai Piroska – Molnár Jolán

 

Ringató

Aludj-aludj, kicsi gyermek,
csukd be szép szemed,
álomtündér országába
repít képzelet!

Katicának mind hét pöttye
nyugovóra tér,
összezárja szirmocskáit
réten pipitér.

Pók Apolka is ott szunnyad
már a sarokba`,
nyolc szemét lecsukva merül
álom-habokba.

Tücsök koma hegedűje
tokjában pihen,
csigabiga a házában
szundít, picinyem.

Aludj-aludj, kicsi ember,
legyen álmod szép,
ringasson el csodáival
mesés álomkép!

Tanya-zsúr

Meghívtak egy tanya-zsúrra.
Vitorlámat feszesre húzva
Képzeletem vígan repít,
Dallam és mese ebben segít.

Rá is zendít a cimbalom,
Kezdődhet a vigadalom!

Sörtés sertés nagy vidáman
Dagonyáz a pocsolyában.
Bari Bori rumbát jár ma,
Bundájától meg nem válna.

Nyafog kicsit kecske Elek:
– Nem ízlik a piros retek.
Folyton őröl nyuszi szája,
Fogát vájja káposztába.

Csökönyösködik a szamár,
Jól megveti mind négy lábát,
Hiába szór a barátja
Orra elé érett árpát.

Biztatja a kicsi gida:
– Gyere, komám, a suliba!
Gá-gá-gá, kacag a liba,
Ebből lenne nagy galiba!

Elfogyott a répatorta,
Volt boci-fröccsös kakaó,
Fáradt lett a vendégsereg,
Így füstbe ment a makaó.

Csibeélet

Valami motozás hallik.
E neszezés mi lehet?
Kippenés-koppanás, kopp, kopp:
látok is egy kis fejet.

Kibújik a csibekobak,
csodálja a világot,
odabenn a tojáshéjban
ilyet bizony nem látott.

Örvendezik tyúkanyóka,
kiterjeszti a szárnyát,
puha tollal takargatja
pihikés kis leányát.

Mennyi-mennyi érdekesség.
Hogy fér majd a fejébe?
Kinek ki a fia-borja?
Mit kaphat majd ebédre?

De jó is a nyuszikának,
finom mamatejet szív.
Majd megkérdezi a gazdát:
kaphatna-e tejbegrízt?

Cseperedik-növekedik.
Szerzett jó sok barátot,
ideje hát körbenézni,
alapíthat családot.

Megtojta az első tojást
– tyúkanyó lett ő is már –
neki is hoz csibebébit
az elkövetkező nyár.

Mondókák

Kicsi kocsi elszökött,
otthagyta barátját,
árkon-bokron zötyörög,
fűben húz barázdát.

Szövögetve álmait
ici-pici póklány
lógatja a lábait
aranyszínű szófán.

Kajlafülű kis nyuszi
árokparton ugrál,
nyúlanyó nem alamuszi,
csak féltőn kukucskál.

Fára repült a buta.
Lóg a liba lába,
csodálkozik őzsuta:
nem ment iskolába?

Csippi-csirip, itt vagyok
díszes tollruhába`
a fészkeden kopogok,
induljunk a bálba!

Felébredt a kicsi gólya,
pipiskél fél lábon,
nincs rajta a kimonója:
nem fázik meg nyáron.

Kitteg-kattog a gőzeke,
földbe harap szorgosan,
kacag rajta csöpp Gizike,
fűben fetreng pajkosan.

Dongó dilemma

Zümm Ödön és Dong Olga
mihaszna darázsgyerekek,
repültek a dombok felé,
követve a sok zöld legyet.

Szertelen két dongólurkó
önfeledten szálldosott,
Zümi mama aggodalma
nagy féltésbe átcsapott.

„Jaj, te apjuk, mit csináljak?
Ebbe beleőszülök.
Féktelen ez a két kölyök,
állandóan csak nyüzsög.

Fáradságos ez a tempó.
Száz gyereket nevelek,
ehhez a két kóborlóhoz
bébiszittert keresek.”

Cicavilág

Napsugárnak hét ágával
Sütteti a pocakját,
Házi kedvenc csacska macska,
Három kiló lustaság.

Körbejárja Cini Lili:
A szemét sem nyitja ki?
Nem mozog, csak pöffeszkedik,
Ezért lett ilyen dagi.

Na megállj csak, te rest cica,
Megviccellek én téged,
Szégyen az egész fajtádra,
Ahogy életed éled.

Rendezünk nagy cincog-bonát.
Elhívom a haverokat,
Futkározunk körülötted,
S meghúzzuk a bajuszodat.

Tett követte gondolatot.
Összegyűlt a népes banda.
Szundításnak véget vetett
A sok kis cincogi hangja.

Ennyi inci-finci egér
Csak álomban létezik,
Nem is érdemes szóra sem,
Űzgélje, ki éhezik.

Nem vagyok én rászorulva
Úri macska létemre,
Estebédkor jön a gazdi,
S konzervet hoz részemre.

Kurta farkú kincsre lel

Kurta farkú kis röfinek
rossz kedve kerekedett,
csúfolták a farka miatt
szomszéd malacgyerekek.

Bús-komoran világgá ment,
futott-futott, majd megállt,
mohaágyra fáradtan dőlt.
Elaludt, s az est leszállt.

Pirkadatkor turcsi orra
finom illatot szagolt,
túrni kezdte hát a földet,
a mélyére lehatolt.

Különös dolgot turkált ki.
Töprengett: ez mi lehet?
Rátalálva a gazdája
vakart a fülén egyet.

Agyba-főbe dicsérgette:
hazamegyünk, kapsz korpát,
nem haragszom, mert elszöktél,
köszi a szarvasgombát.

Kalandozás az erdőben

Lomb alatt sétál
a gyereksereg,
kalandra vágynak
a gyermekszemek.

Fürge kis ürge
lyukból kirobog,
szájából a mag
néha kipotyog.

Leskel az erdőn
sok kicsi legény,
huncutság csillog
mindegyik szemén.

Ugrik a mókus,
meghajlik az ág,
rezdül a levél,
zenélnek a fák.

Perdül a fruska,
szoknyája pörög,
csintalan társa
markába röhög.

Dongó dilemma

Zümm Ödön és Dong Olga
mihaszna darázsgyerekek,
repültek a dombok felé,
követve a sok zöld legyet.

Szertelen két dongólurkó
önfeledten szálldosott,
Zümi mama aggodalma
nagy féltésbe átcsapott.

„Jaj, te apjuk, mit csináljak?
Ebbe beleőszülök.
Féktelen ez a két kölyök,
állandóan csak nyüzsög.

Fáradságos ez a tempó.
Száz gyereket nevelek,
ehhez a két kóborlóhoz
bébiszittert keresek.”

Dongószitter becsöngetett:
„Darázs-zümmös szép napot!
Jöttem dajkálni két lurkót,
ha egy tál mézet kapok.”

Zümi mami fellélegzett,
végre lesz egy kis pihi,
ám korai volt az öröm,
dongó kölykök – iszkiri,

ketten kétfelé röpültek…
Bébiszitter dünnyögött:
„Semmi mézért nem vállalom
e két csíkos ördögöt!” 

A Százlábú bálja

Búsan sírdogál Százlábú,
szeretne bálba menni.
Nincsen neki lábbelije,
nem tud semmit felvenni.

Pók Panni és Pók Apolka
összedugták fejüket,
mulatságba kicsi társuk
cipő nélkül nem mehet.

Összegyűlt a pókcsaládnak
minden apraja s nagyja,
mezítláb a barátjukat
semmiképpen nem hagyja.

Munkához is láttak tüstént,
és éjjel-nappal szőttek,
színeztek harmatcseppekkel:
az idő felett győztek.

Elkészült mind a száz topán.
Hálásan köszönöm: mondta
boldogan a Százlábú,
miközben körtáncát ropta.

Salamon

Sóbarlangba bandukoltam.
Sót komáló Salamon
lazán mellém szegődött,
s elkísért az utamon.

Megérkezvén, falánk módon
– a szememet megcsalva –
mekk-találta sóralelve,
élvezettel mekk-nyalta.

Egy-kettőre megszomjazott.
Kiitta a barlangforrást,
senki mással nem törődve
meggátolta a vízfolyást.

Rá is szóltam, megdorgáltam:
Ejnye-bejnye, kecskécske,
torkoskodni csúnya szokás,
nem lesz ennek jó vége.

Megszeppenve néztek felém
a beszédes – nagy szemek:
– Megértetted? Kérdtem` újra.
Rábólintott: mek-meekk-meekk.

Pampuska

Itt a farsang, jelmezbe bújt
minden ovis apróság.
Csillog-villog a sok álarc,
Kezdődhet a mulatság.

Vigyorog a kis Napocska,
száz sugárral integet,
Szélúrfi húzza a nótát,
táncot jár a sok gyerek.

Keservesen sír Libuska,
– túlharsogja a zenét –
mikor Fánk Fanni belibben,
fogva Puskás Pál kezét.

Nem tudta a szöszke fruska,
– nem kérdezett meg senkit –
hogy pam-puska másképpen fánk,
s nagyi lep meg mindenkit.

A jószívű kis Kutyuska
megszánta a könnyeit,
vigaszképpen neki adta
nyakörvről a gyöngyeit.

 

Élet a szabadban

Béka Béni bandájával
udvaron koncertet ad,
unka társa baritonja
világi sikert arat.
Berekedt a breki szoprán,
lemerült, mint rádió,
abbamaradt a hangverseny,
véget ért a dáridó.

Gomba mama bölcs tanácsa
fortélyt ver a kisfiába:
Kezdesz nőni, Gabi gyerek,
színesedik a lemezed.
Veszélyes a gombaélet,
óvjad, amíg élheted!
Ha egy gombász rád talál,
egy percig se hezitálj,
mondjad azt, hogy mérges vagy,
akkor bizton békén hagy!

Valahol egyszer megesett
e nagyon különös eset.
Tyúkanyó és kacsa pajtás
meglátogatták a pajtát.
Érett céklák ott lapultak,
ebből jól befalatoztak.
Reggel ámult a gazdasszony,
ilyet bizony még nem látott,
fészek alján a tyúkólban
piroslottak a tojások.

Gömbölyű-pirospozsgás

Pitt-patt, gurul és pattog,
pöttyei fickándoznak,
jókedv simítja körül,
lábacskák ugrándoznak.

Fel-fel… lendületet kap,
mint a kismadár, repül,
de ő szárny nélkül teszi,
s nem vijjog. Vígan perdül.

Gömbölyű-pirospozsgás
és fehér szeplős fajta,
kicsi kéz pörgetgeti,
csendül a kacaj rajta.

Kitalálod, mi lehet?
Kéz és láb hívja hadba,
víg hancúrhoz kedves társ.
Mi más lenne? A labda! 

Faluhelyi ovitúra

Összekulcsolt kezecskékkel
Kati, Peti sétálnak.
Hosszú az út az oviba.
Néha-néha megállnak.

A portákra beköszönnek,
hol ismerőst meglátnak.
Sütit kapnak néhány helyen,
ott biz le is „tanyáznak”.

Anya távolabbról leskel,
– képes minden manőverre.
Szól a galamb gurrru-gurrru:
– gyertek, srácok: erre-erre!

Édesgeti-csalogatja
gerlice a két lurkót,
felfigyel rá az aprónép,
s odahagyják a „kuckót”.

Megérkeznek még időben,
– gyorsan szedik lábukat –
Simogató kéz és mosoly
öleli át vállukat.

Madáretetés

Szánkózhatunk! Hurrá, mama!
Nagy pelyhekben hull a hó!
Igen! Elő sapka, kabát,
fussunk hát ki, kis bohó!

Legelőször gyúrjunk labdát,
építsünk egy hóembert,
hócsatázzunk vígan, fürgén,
köszöntsük így decembert!

Nagy léptekben fut az idő,
a hó mindent betemet,
cinkét fogott az orrom is,
hamar beesteledett.

– Menjünk most már haza, drágám,
csúszkálunk holnap újra. –
Elfáradva megérkezünk,
jólesik a vacsora.

Eltelik egy kevés idő,
sündörög a kisgyerek,
apró keze titkokat rejt,
rám néz s boldogan fecseg.

– Hoztam magot nagyikámnak.
– Köszönöm, de mire kell?
– A cinkének. Ő nem éhes?
Finom madáreledel.

De jószívű kisember vagy,
öleltem át nevetve,
kivisszük a kertbe holnap,
örül majd sok cinege. 

Rokonságok

Nagyot mondók versenyére
összegyűlt pár teremtmény,
eget rázó hencegés és
túlzás a végeredmény.

Csupasz csiga büszkén vallja:
nagymenő a kuzinja,
palotát hord ő a hátán,
s talán lesz limuzinja.

Semmi dolgom, csak repdesek,
szorgos kis szender vagyok,
egy jómódú kolibripár
rég örökbe fogadott.

A poloskák családfáján
jegyeznek, mint bodobács,
a felmenőm parfümgyáros,
nem ám holmi pór kovács.

Kecskebéka arról brekeg,
válogat ősök között,
van egynéhány jól tejelő,
ki sose szűkölködött.

Szólt a süni: nem hencegek.
Mexikóba utazom,
meghívott a kaktuszkirály,
egy távoli rokonom.